Régen ez egy elég gyakori mondat volt tőlem és a barátnőmtől! Akkoriban a kereskedelemben dolgoztam. Elég sok érdekes és bolond ember megfordult előttem! Akkoriban úgy tudtam túlélni a nehéz napokat, ha a fárasztó emberek baromságait elengedem. Ha nem így tettem volna, biztos bele is hülyülök! Amikor mérges voltam vagy épp rossz volt a kedvem mindig ezt mondogattam magamnak. 
 Pár hónapja volt egy vitánk körülbelül a semmiről a párommal. És annyira mérges voltam és kétségbeeset, hogy lefeküdtem az ágyra és hangosan, magamból kikelve sírtam. Próbáltam magam nyugtatni a kis béna mondatommal, de nem hatott. Csak zokogtam és zokogtam. Elég sok időbe telt mire megnyugtattam, majd elkezdtem gondolkozni. Vajon mi az, ami elengedhető és mi az, ami nem.
   Hol kezdődik az a vékony határ az elengedhető és a nem elengedhető dolgok között. Mi az, amire elég, ha csak legyintek, hogy jól van nem is érdekel. Az egyik fülemen be a másik ki. És mi az, ami olyan mélyen megüt, hogy nem tudod elengedni. Ami olyan ütést mér, hogy rendesen le kell ülnöd és helyre kell rakni az agyad. Aztán rájöttem, hogy igazából nem is a helyzeten van a hangsúly vagy az adott dolog súlyán, hanem azon, hogy milyen élethelyzetben és lelkiállapotban vagy.
  Mikor minden szuper és minden flottul megy, akkor nem igazán érint meg egy-egy igazi nagyképű pénzes bunkó, aki azt hiszi 20 forint borravalóval már le is vehet a lábadról. Vagy egy nagyobb vita a pároddal. Nem érdekel, hogy a büdös zokni nem jutott el ma sem a szennyesig. Nem érdekel, hogy a pörkölt olyan sós lett, hogy kénytelen vagy krumplit főzni bele. Ha minden szuper, akkor majd megoldódik, és csak legyintesz. Akkor van benned egy olyan magabiztos, kellemes érzés. Azt érzed, hogy téged senki is semmi nem küldhet a padlóra. És ez így is van. Szeretem ezt az érzést. Olyankor tényleg annyira más a külvilág, az emberek, az ételek és minden. Érzed, ahogy sugárzod az erőt! Ilyenkor még menőn is hangzik, hogy „engedd el”!
   És mi van akkor, amikor nem mennek a dolgok olyan jól? Mikor nem érzed magad erősnek? Mikor feszült vagy és ingerült. Érzed, hogy bármikor bombaként robbanhatsz. Akkor van az, hogy hiába mondogatod, mert semmi értelme nem lesz. A legkisebb apróságon sem tudod magad túltenni. Nem tudsz nem tudomást venni az előtted álló ittas úriember gusztustalan bepróbálkozásán! Nem tudod azt mondani, hogy „jaj, hát ittas holnapra úgy sem fog rá emlékezni”! Segítek, rossz passzban nem engeded el, hanem elkezded leépíteni, de mikor ez sem sikerül akkor konkrétan segítesz neki távozni az ajtón. És mikor kimegy akkor még mindig nem vagy nyugodt. Órákkal később is feldúltan és ingerülten meséled el a barátnődnek, hogy a Pisti már megint egy idióta volt és több tüskét tolt le a torkán, mint amennyit kellett volna! Mire érkezik a mondat bársonyos és kuncogó hangon: - Engedd el! Mikor hazaérkezve látod, hogy az az egy darab lapostányér, amiről a párod tolta be az arcába a tegnapi rántott húst pürével ott hever az üres mosogató mellett 10 centire már megint! Mert arra nem képes, hogy a kicsi mancsával a koszos tányért ne a mosogató mellé tegye, hanem bele. És bumm, nem tudsz elmenni mellette szó nélkül! Habzó szájjal és anyósodat emlegetve nyomod az arcába az egész napos feszültséget, amit kaptál és nem tudtad elengedni mire hazaértél. Tényleg mikor fortyogsz, a dühtől akkor kevésnek tűnik az, hogy meglegyinted a kezed!
   Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha mindig olyan kitűnően mennének a dolgok, hogy csak úgy elengedjünk a negatív történéseket. És mennyivel unalmasabb is. Nem lennének viták, tényár törések, nem csaphatnánk be úgy az ajtót, hogy még a szomszéd Böbe néni ablaka is megremegjen tőle. Nem moroghatnék a párommal, hogy egy hatéves kisfiú is tudja használni a szennyes tartót, míg ő túl a negyvenen azt sem tudja, hogy néz ki! Tény és való jobb magabiztosan és jól lenni és könnyedén legyinteni, mint pocsékul a padlóval egy szinten, morcosan, dühösen és habzó szájjal fröcsögni.