Milyen érzés egy igazi genetikai hulladéknak lenni? Le se tudom írni! Nehéz szavakba önteni milyen az, amikor a második nem várt terhességedről kiderül, hogy itt sincs minden rendben! Igen nagyon jól olvasod a második. Lehet egy nő ennyire szerencsétlen? Másodjára lettem terhes úgy hogy gyógyszert szedtem!
  Ismét a poklok poklát éltem át a fürdőszobában a teszt felett várva. És ismételten pozitívat mutatott. A rombolás és az összetörés lett úrrá rajtam. Miután a fürdőszobát kis híján sikerült a földdel egyelővé tennem elkeseredettségembe a földön összerogyva a lábtörlőn heverve magzatpózban a sírásommal egy hegyet is le lehetett volna rombolni. Üvöltöttem? IGEN! Zokogtam? IGEN! Összetörtem? IGEN! A párom hogy fogadta? Nem tudom pontosan.  Látta rajtam az összetörtséget és fájdalmat. Szótlanul szorított magához és levegőt se vett pár másodpercig. Később elmesélte, hogy ő örült volna neki, ha látja rajtam az örömöt. De látta, hogy én nem örülök, sőt kifejezetten szomorú voltam. Rettegtem attól, hogy újra végig kell csinálnom az egész procedúrát. Se lelkileg se fizikailag nem voltam erre felkészülve és még most sem vagyok.
  Pár nap múlva elértem ugyan arra a klinikára ahol 1,5 évvel ezelőtt voltam az első gyerekemmel. Ahogy kinyílt a lift megremegett a lábam és potyogtak a könnyeim. Előtört az összes régi emlékem. Emlékszem mikor először mentem oda. Emlékszem mikor először láttam az első babámat a monitoron és arra is emlékszem mikor el kellett engednem a szívem alatt lévő beteg gyerekemet!
  Elég sokat vártunk és mikor kijött az asszisztens akkor felismert. Kedves volt és mosolygott miközben én halkan potyogó könnyekkel sétáltam be a folyosón. Félúton megtorpantam és hátra néztem. Láttam a párom az aggódó tekintetével. Nem is tudom melyikünk félt jobban abban a pillanatban. Mikor beértem a kezelőbe és elkezdtem elmondani a történéseket a doki a fejét fogta, hogy lehetetlen. Minél előbb megvizsgált hátha csak elnéztem valamit a két teszttel. Nem voltak jó hírei. És egyáltalán nem nyugtatott meg. Azt mondta van egy üres petezsák amiben embrió nem látható. Aggódva kérdeztem ez mit akar jelenteni. Nem értettem és nem is tudtam mit is látok a képernyőn. A képernyőn láttam egy kis szürkés eldeformált kis valamit. Azt mondta elég kicsi még. Lehetséges, hogy ő már egy elhalt párhetes terhesség, de az is lehet, hogy él de nagyon pici még de egy biztos, hogy rendellenességgel él mert már most nem úgy néz ki, ahogy ki kellene néznie. Visszahívott két hét múlva egy kontrollra. Hogy addig mi vár rám?! Lehet a szervezetem magától kilöki az elhalt babát vagy az is lehet, hogy vérzéssel és görcsökkel fog elmenni. Viszont az is lehetséges, hogy életben lesz két hét múlva és akkor kell döntést hozni egy beteg babáról. Pont úgy mint 1,5 évvel ezelőtt. Nem tudott konkrét választ adni.
  A párom a váróban volt és lehajtott fejjel várt. Mikor meglátott és látta, hogy teljesen összetörten jövök ki ő is összetört. Tudta, hogy rossz híreim vannak. Láttam a könnyes szemeit. Sajnáltam. Még jobban sírtam, amikor el kellett mondanom a rosszhírt. Hihetetlenül erősen szorított magához és érzetem rajta, hogy kezd aggódni értem! Csendben jöttünk haza az orvostól. Egyikőnk sem szólt egy szót sem!  
 Hogy azóta mit érzek? Mindennap rettegek és aggódok. Valahogy egyik megoldással sem lennék kibékülve! Se azt, ha magától menne el és attól sem ha műtéti úton kellene elvenni. Megint döntést kell hozni egy életről, ha még él! Nem érzem magam stabilnak lelkileg. Tényleg én vagyok a genetikai hulladék, hogy nem vagyok képes egy normális babát összehozni. Hol a hiba? Hol lenne a hiba…..gyógyszert szedtem! Persze, hogy abnormális a magzatom, hisz szedtem azt a rohadt gyógyszert rendesen! Nem tudom, hogy velem van-e még vagy életben van-e még? Mit kellene ilyenkor tennie egy nőnek?! Nem érzem magam jól. Pánikolok! Ezt soha senkinek nem lenne szabad átélnie egyszer sem! Valahol azt érzem nekem soha nem lesz saját családom! Ha egyszer úgy is döntök, hogy szeretnék gyereket akkor sem vagyok benne biztos, hogy én képes vagyok egy rendes babát a világra hozni. Teljesen elbuktam, mint nő!
 Visszaolvasva nagyon kusza írás lett, de több és jobb most nem telik tőlem! Nem vagyok jelen per pillanat se agyban, sem lelkileg! Egy biztos, hogy a párom itt van és egy olyan támaszt nyújt aminél jobbat egy nő nem is kaphatna!