A történet valahol 1990-ben kezdődött. Ekkoriban már pár éve együtt élt egy pár. Mind a ketten viharos és rossz életet éltek. Egy napon a nő terhes lett. Nem érdekelte, nem akarta és nem szerette viszont apuka ragaszkodott a babához. Így anyuka semmivel nem törődve folytatta alkoholista életét terhesen, cigizve és nem figyelve a saját babája életével a párjával együtt. Többször veszélyeztette a magzat életét, aki mindezek ellenére élni akart, és egészségesen jött világra!
  1991-ben megszületett egy kislány. 4 kilóval és 58 centivel. Lehet legördült egy két könnycsepp az arcán az anyának, de ezt kétlem. Hazavitték a babát egy lelakott putris kertes házba. Se fűtés, se rendes étel… viszont alkohol és felhalmozott apró kölcsönök viszont voltak. Napi rutin volt, hogy a háztól 2 utcányira lévő kocsmába tértek be… persze a babával együtt. Nem viselték rendesen gondját. Ittas állapotban esténként volt, hogy az 1 éves babát az utcán felejtették, és rendőrök vitték haza! A baba 3 évet töltött egy putris, dohos, házban illetve a helyi kocsmában vagy éppen az utcán.  Akkoriban senki nem figyelt fel erre a dologra. Azonban volt valaki, aki igen! A kocsmát vezető pultos nő! Számára tragikusan végződött a férjével való gyermekvállalásuk. És kiderült, hogy nem lehet soha saját gyermekük. Mivel látták, hogy a baba 3 éve min is megy keresztül, és tisztában is voltak azzal, hogyha ez így megy tovább, akkor még egy ártatlan gyermek élete vész el! Ezért ők minden követ megmozgattak azért, hogy a gyermek hozzájuk kerülhessen. Keményen harcoltak, és mindent elkövettek, hogy egy apró emberi életet megmentsenek, és teljes legyen az életük azzal a pici apró és gyámoltalan gyerekkel. A gyerek 3 éves volt, mikor a saját ittas apja egy ismerősük kertjében felügyelet nélkül kint hagyta a kertben! A gyermek éhes volt, és látta, hogy a kint lakó rottweiler kutyának van egy darab száraz kenyere. A kislány meg akarta enni a kenyeret és el akarta venni a kutya tányérjából, amikor a kutya egy határozott harapással válaszolt a gyerek arcán. Természetesen lett orvosi következménye a történetnek, de sem rendőrség sem gyámhatóság nem tett semmit. A maradandó hegekről ne is beszéljünk. Az egyedüli ember, aki foglalkozott azzal az elesett csöppséggel az a pultos nő volt.
  Az eset után a nő úgy döntött, hogy drasztikusabb eszközökhöz folyamodik. Talált egy szervezetet, ami azonnal reagál és próbálták elvenni a gyermeket. Az incidensnél előkerült kés és pár jól célzott maflás is kiosztásra került. Mindez egy sarokban zokogó baba sírása mellett, akinek egy penészes dunyhapárna volt a takarója! Eddig anyuka részegen feküdt az ágyban és csendben végignézte, ahogy az első szülött gyermekét elviszik! A kislány jó helyre került! Volt saját szobája, meleg étel, szép ruhája, játékai, biztonság, nyugalom és szeretet. A pultos hölgy élete legszebb pillanata volt, mikor biztonságba tudta a gyereket! És tudta, hogy ott már senki nem bánthatja. Viszont nagyon nehéz dolga volt a kislánnyal. Nagyon hosszú időbe telt mire a gyerek a kapott étellel nem bújt el egy sarokba vagy szék alá! Ugyanis nem hitte el, hogy nem fogja elvenni tőle senki és nyugodtan megeheti az ételt. Évekbe telt, hogy a kislány mikor valami rosszat csinált, akkor ne üvöltve sírjon, hogy ne rúgják fel úgy a falra, mint a saját apja tette anno mikor még vele volt.
 Mit csinált eközben anyuka? Semmit… élte a megszokott alkoholista életét a párjával. A gyermek számára anya volt egy ideig, de soha nem volt anya. Sőt szavakat sem találok a nőre. Egy életre tönkretett egy ártatlan lelket. Komoly lelki traumákat és sebeket ejtett a saját gyerekén, de őt, ezt soha nem is érdekelte. Volt olyan mikor apuka részegen éjjel verte az új szülők kapuját és jelenetet csinált. Ahogy teltek az évek szerintem az anya el is felejtette, hogy valaha szült egy gyereket!
  A kislány szépen cseperedett és értette, hogy az „anyukája” milyen és, hogy elhagyta. Hogy feltudta-e valaha is dolgozni, azt, ami vele történt? NEM! És ezt onnan tudom, hogy ÉN vagyok az a kislány… aki már nem is annyira kislány. 30 éves. Elfogadni el tudta a történteket, de olyan mély sebeket hagyott benne, amit soha nem fogok feldolgozni. Felelőtlenül, meggondolatlanul gyereket vállalni… az összes ilyen anyát a pokol mélyére küldeném! Emberéletekkel és lelki fájdalmak tömkelegével „játszanak” az ilyen anyának nevezett szörnyetegek! Konkrét kérdéseim voltam 21 éves koromra. Meg szerettem volna mutatni mind a kettőnek, hogy ki is lettem, kiről is mondtak le, és még sorolhatnám mi mindent tudtam volna nekik mondani! Igenis kérdőre akartam vonni őket, hogy miért érdemeltem ezt? Miért dobtak csak ki úgy az életükből. Érdekelt volna az is, hogy van-e bármiféle bűntudatok emiatt. De soha nem láttam őket! És mire betöltöttem a 21. életévem, addigra anyuka és apuka is meghaltak. Megválaszoltan kérdések, düh, harag és bosszú maradt bennem. Lelki fájdalom!
  Természetesen van családom, hiszen a pultos hölgy és a párja lettek a szüleim. Ők voltak ott mikor eltört a lábam, mikor éjjel belázasodtam, ők voltak ott mikor bánatom volt, mikor szalagavatóm volt! Ők a szüleim! Hálás vagyok neki, hogy megmentették az életem, és úgy neveltek fel, mintha a saját gyerekük lettem volna. Az életemet adnám értük! Azt, hogy ki is a rokonod, sokszor nem a vér határozza meg!
  Viszont nem hagy nyugodni, hogy volt egy anya, aki soha nem volt anya. És ennek a nőnek soha nem mondhattam el a véleményemet! Nem nézhettem a szemébe és nem köphettem arcon. Nem okozhattam neki lelki fájdalmat. Olyat, amit őt nekem, ami az életem végéig el fog kísérni! Én 30 évesen nem tudok elmenni egy árva gyermek mellett sem! Annyira átérzem a helyzetüket és annyira tudom, mi jár a fejükbe. Rengeteg árvát lepünk meg a párommal, és rengetek gyerkőcnek és árvaháznak segítünk, nem csak anyagilag, hanem lelkileg is! Sok beszélgetéssel. Tudjátok nekik az is elég, ha valaki meghallgatja őket, és érzik, hogy fontosak valakinek! Ha az én történetem elolvasása után, akár csak egy ember is másként tekint egy árva kisgyerekre, és csak egy kedves szót vagy pár percet tud szánni egy ilyen gyerkőcre, akkor már megérte a történetemet leírni!
  Sajnálom, de nem tudom befejezni ezt az írásom. Lenne még mit mondani, de nem megy… talán majd egy következő írásban!