Nem tudom hol is kezdhetném ezt az egészet! Egy szóval tudnám jellemezni és az az, hogy borzalom!
Embertelen és mészárszék. Kín, fájdalom, félelem és vér….rengeteg vér. Lelkileg teljesen megsemmisültem. Konkrétan meghalt bennem az összes érzelem! Ezek után nem fogok tudni érzelmeket kifejezni. Nem tudok érezni. Kezd eltűnni belőlem az empátia és az összes érzelem. Érzéketlen vagyok. Nem tudom, hogy ez csak átmenti lesz vagy végképp meghalt bennem valami a gyermekemmel együtt. Tudom, hogy az én döntésem volt. De ez borzalmasabb volt, mint az első. 15 perc alatt elvesztettem a nőiességem és a tartásom. Olyan szinten megalázottan ültem és feküdtem egy ágyban vérezve, hogy megszűntem nőnek lenni. Ez soha nem fog elmúlni. Képtelenség ezen túllépni. 1,5 évvel ezelőtt már túléltem egy ilyet. Akkor is szörnyű volt, de ez a mostani maga volt a pokol. Persze ismételten a jó hírnevű klinikára mentem, mert szerettem volna az összes szervemmel együtt hazajönni. Az ápolók kedvesek és megértőek voltak. Tényleg figyeltek rám és kontroll alatt tartottak.
  Reggel 8-ra megérkeztem, megcsináltuk a kötelező gyors tesztet és elhelyeztek a kis szobámba egy nagyon spéci és kényelmes ágyon. Természetesen itt kezdődött az első sokk. Behívtak egy utolsó ultrahangra, ahol meg kellett néznem a gyerekemet egy akkora monitoron, mint a lakásunkban a fél fal. Láttam a kis kezeit és lábait. A tökéletes kis formáit, ott volt. Hallottam a szívhangját. Nézte a doktor egy jó 10 percig minden irányból. Megvitatta az asszisztenssel, hogy minden tökéletesen a helyén van. Méregette, több képet is csinált róla! Természetesen én ezt halkan potyogó könnyekkel és remegő testtel néztem végig a kezelőszékben széttárt lábakkal és megalázva. Csak annyit tudtam mantrázni magamban, hogy legyen már vége ennek és had mennyek vissza a szobámba. Nem akartam látni! A szívem szakadt meg! Miután végzett az orvos nyugodt hanggal és lekezelően annyit mondott, hogy délután akkor találkozunk a műtőben! Olyan nyugodtsággal közölte ezt a mondatot mintha egy rohadt randit beszéltünk volna meg kettesben egy forró teára! Remegő lábakkal és sírva visszamentem a szobába.
  Megkaptam a kötelező első két gyógyszerem. Természetesen 30 perc múlva éreztem a hatást, ami persze óráról órára egyre nagyobb fájdalommal járt. De hát tudtam mi vár rám. Én akartam. Féltem. Próbáltam másra koncentrálni és megnyugodni. Annyira nem ment, hogy az ápoló hozott nekem egy nyugtatót, hogy ne legyek ennyi feszült egésznap! Kezdett is hatni a bogyó, épp hogy tudtam volna normálisan lenni jött egy váratlan telefonhívás. A vonal másik végén egy zokogó női hang….csak annyit mondott „a mama reggel meghalt”…..jöhet ennél rosszabb hír?! Mi történik még ma?! Miért pont most?! Miért?? Nem tudom leírni mi is játszódott le a fejemben! Igazából én sem tudom mi volt a fejemben. Akkora sokkot kapott az agyam, hogy el is felejtettem már. Annyira emlékszem, hogy próbáltam minden fájdalmamat félre tenni, megerőltetni magam és felhívni az anyukámat, hogy megvigasztalhassam, mivel elveszítette az anyukáját és pontosan tudja, hogy a lánya a poklok poklát éli át! Nem volt nagy sikerem. Megbeszéltük, hogy inkább este beszélünk mert egyikőnk sincs olyan állapotban, hogy nyugtassa a másikat.
Teletek az órák és kaptam a következő adag gyógyszert. 20 perc és deréktól lefelé olyan fájdalmaim voltak, hogy azt hittem inkább feladom! Fájt, görcsölt, szúrt, vérzett….a kezembe nőt a telefon és próbáltam beszélgetni a barátnőmmel meg a párommal, hogy eltereljem a fájdalomról az agyam. Nem akartam arra gondolni, hogy mi is folyik itt most pontosan.
Hogy megbántam-e hogy ezt választottam?! Határozottan igen! Ennek rohadtul nem így kellett volna történnie. Nem szabadott volna még egyszer elengednem a gyerekemet. De a lehetőségek nem engedték meg azt a luxust, hogy velem maradhasson! Most is már az elején elbuktam, mint anya pont, mint 1,5 évvel ezelőtt! Nem vagyok anyának való! Hogy szívtelen gyerekgyilkosnak éreztem-e magam?! Határozottan igen! Mára már ez az érzés elmúlt. Ész érvekkel gondoltam át a dolgokat előtte és utána is! Felelősségteljesen! Nem egy életről volt szó, hanem minimum 3 ember életéről döntöttem a következő minimum 30 évre!
  Eljött az időpont….nem engem vittek be először a műtőbe, hanem a szobatársamat. Izgatottan és félve vártam, hogy visszahozzák. Tudtam, hogy én leszek a következő…szerintem egy sertéstelepen a malacok is ezt érezhetik, mikor viszik őket a vágóhídra. 15 perc múlva nyílt az ajtó és egy tolókocsin tolták be a síró szobatársam, akin rajta volt a műtősruha, ami fel volt húzva a derekáig és a combján és a feneke alatt egy-egy kutyapelenka volt, ami tiszta vér volt. Az ápolók kérték, hogy feküdjön az ágyra. Ahogy felállt leesett róla a papírdarab és láttam, ahogy folyik a lábán végig a vér. A székén ott maradt a papír, ami szintén tiszta vér volt. Mikor sikerült befeküdnie az ágyba rádobtak még egy kutyapelenkát és ott hagyták. Ott teljesen kétségbe estem és hangosan sírtam, hogy haza akarok menni! Ezt én nem tudom megtenni. De ott már ismét késő volt, hiszen én is nagyon véreztem már és nehezen mozogtam a fájdalomtól. Nem sokkal később jöttek értem is. Kértek, hogy fáradjak be a műtőbe. Sírtam, remegtem és alig bírtam a lábamon állni. Bementem a műtőbe és még hangosabban sírtam és könyörögtem, hogy inkább had mennyek haza. Lenéztem a remegő lábaimra és láttam a combomon végig folyó vért…. próbáltak szépen bánni velem, de én csak forgolódtam, totyogtam és egyre hangosabban mondtam, hogy nem akarok felfeküdni a székbe! Ellenkeztem! De valahogy csak rá vettek, hogy lefeküdjek. Előbb az egyik kezem kötözték le aztán jöttek a lábaim. Az egyik nővér pakolta a lábaim a nem is tudom mire….és kötözte le. Ahányszor hozzámért én próbáltam felkelni és elhúzni magam onnan, de ő volt az erősebb. Sírtam és kiabáltam, hogy nem akarom ezt… meggondoltam magam! Engedjenek el! Az altatóorvos már veszekedett velem, hogy nyugodjak meg, mert baj lesz. De én nem hallgattam rá. Nem kaptam levegőt a sokktól és a sírástól. Úgy éreztem, mint akit ölni visznek. Le volt kötve mind a két kezem és lábam. Hiába próbáltam teljes testből felkelni onnan nem tudtam elmenekülni. Éreztem a forró vért a lábaim között és a fenekemnél. Minden megfeszített mozdulatomnál egyre jobban folyt belőlem!
 Hosszú percek teltek mire kaptam rendesen levegőt bár a sírás nem enyhült. Az altatós nővér mondta, hogy most beadja a szurit, amitől szédülni fogok, de el fogok aludni. Ijedten kérdeztem, hogy ugye rendesen el fog altatni?! Mondta, hogy igen! A következő kérdés, ami számomra a legfontosabb volt, hogy ugye fel fogok kelni? Nem itt akarok meghalni és nem így! Mondta, hogy természetesen felkelek majd! Majd képszakadás. Egy rövid de annál szebb jelentben találtam magam. Egy szép helyen a párommal voltam. Nem emlékszem pontosan mindenre és nem tudom hol és mit csináltunk, de együtt voltunk!
  Hirtelen megszakadt a kép és egy tolókocsiban keltem. Szédültem és kettőt láttam mindenből. Sírtam. Túl voltam, rajta de nem voltam jól. Ahogy toltak vissza a szobába lenéztem az ölembe. Láttam a kutyapelenkát az ölemben és éreztem a forró vért a lábaim között és alatt! A szobába érve tudtam mi vár rám… át kell evickélnem valahogy az ágyra. De nem ment. Annyira szédültem és nem láttam rendesen, hogy két nővér emelt az ágyra. Elfektettek majd rám dobták azt a papírt! És én csak hangosan sírtam. Hosszú-hosszú percekig nem tudtam abba hagyni. A nővérke, aki egésznap figyelt rám simogatta a fejem és próbált nyugtatni. Csak annyit tudtam mondani, hogy ez embertelen! Megalázó! Tényleg az volt…. a saját véremben feküdtem egy papírdarabbal letakarva. Érzetem, hogy mindenem véres….még csak a takarót sem tették rám. Elveszítettem a nőiességem és a tartásom! Egy darab húsnak sem éreztem magam. Kiszolgáltatott és rémült voltam és rohadtul egyedül éreztem magam! Maga a pokol! Nagyon sok idő eltelt mire sikerült abbahagyni a bőgést és már egy kicsit jobban éreztem magam.
  Az első műtétem után is azt mondtam, hogy ezt többet nem szeretném átélni. De most…. úgy érzem, a következő ilyennél inkább kiugrok a pécsi intercity elé! Bármit csak ezt ne keljen még egyszer!
  A műtét után egy órával bejött az orvos, és mondta, hogy nálam hosszabb és fájdalmasabb lesz a gyógyulási idő, mivel két ilyen műtét között nem telt el még csak két év sem és valami méh valamim el van nagyon vékonyodva. És annak sok idő mire helyre jön… nem lesz egyszerű így fokozottan figyelnem kell. A műtét után bő két óra megfigyelés után kezdhettem összeszedni magam és készülhettem a távozásra. Mikor kijöttem az épületből akkor egy hatalmas kő esett le a vállamról. VÉGE! Végre vége. Hazaérve a tilalom ellenére elmentem lecsapatni a combomtól a bokámig rám száradt vért. Kicsit úgy éreztem magam, mint akit levágtak és kivéreztettek. Kicsit morbidan fogtam fel a dolgot, de túl nagy volt a trauma! Igen trauma jól olvasod. Mert ez nekem nem egy terhesség megszakítás volt, hanem egy kibaszott nagy trauma! De vége! Egyedül maradtam a kis testemben.
  Amúgy nem nincs még vége. 3 nap telt el a műtét óta. A fizikai fájdalmaim néha a tűréshatáraimat súrolják! Egy rossz mozdulat vagy egy nagyobb nevetés és elönt a vér. A második napomon megvolt a kötelező műtét utáni hányás is. Fogalmam sincs, honnan van ennyi vér még a testemben! Hogy is szoktak mondani a férfiak…. soha ne higgy egy olyan embernek, aki havonta 7 napon keresztül vérzik és életben marad! Vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem most pontosan rá.
  Hiányzik! Sajnálom! Hibáztatom magam! Nagyon sokat gondolok rá. Nagyon döcögősen indult a „kapcsolatunk”…. megnehezítette az életem a hányingerrel, a derékfájdalommal, a szédüléssel és a fáradtsággal. Nagyon nem viseltem jól az elején. Válogatós volt… nem volt mindegy mit eszek! De az enyém volt. Együtt éltünk. Láttam és hallottam! Hozzám tartozott ő is!  Ott volt. És ő is megszenvedte azt a napot. Nagyon sokszor bocsánatot kértem tőle, hogy nem lehetek az anyukája, és hogy igenis ezt az ő érdekében kell megtennem! Bocsánatot kértem, hogy nem ismerhette meg az apukáját és nem tudhatta, hogy milyen jó ember. A lelkiismeretemmel el tudok számolni. De hogy ezt a traumát mikor, és hogy fogom feldolgozni? Nem tudom! Rengeteg idő lesz. Esténként félek elaludni. Álmaimban újra élem az egészet! Az első ilyen műtét után a lelkiismeretem dominált. Ott sem volt „jó élmény” a műtőben történt dolog, de azért az emberibb volt. Ez kegyetlen, megalázó, és embertelen volt.