Mostanra már a karomban tarthatnálak. Hallanám a sírásod, a lélegzeted, a sóhajod és szíved kis hangját. Nem tudom jó anyukád lennék-e. Nem tudom megtudnám-e adni azt amit én soha nem kaptam meg. Fogalmam sincs, hogy tudnánk ketten együtt élni ebben a világban. Vajon szeretnél? Vajon hallgatnál rám? Vajon figyelnél rám? Vajon büszke lennél-e arra, hogy én vagyok az anyád és jó életet biztosítottam neked?
 Először nem örültem annak a hírnek, hogy létezel! Nem titok és nem is szégyellem magam, hiszen soha nem is merült fel bennem az az opció, hogy Te létezz. Sokként ért a felismerés és soha nem is gondoltam, hogy ez velem valaha is megtörténhet. Megtörtént! Életem legnehezebb korszakának a kellős közepén. Amikor már az élet több hónapja sorra adta a pofonokat, amiket már nagyon nehéz volt két lábon tűrni. Aztán jöttél te és mind a két lábam kibicsaklott. Elvesztem. Gyorsan és határozottan kellet döntenem az életünkről. Végig gondoltam minden verziót és élethelyzetet. Sajnos nem fértél bele. Hiába agyaltam nem tudtam 100%-ig biztosra azt ígérni neked, hogy a lehető legjobb életet biztosítom neked! Egy stabil hátérrel, egy stabil apával. Emiatt nem szerethettelek, és nem is akartalak. És tudom, hogy ezért nehezítetted meg az együtt töltött időnket. Az a sok hátfájás, a vizesedett lábak, a kényelmetlen alvás, az a rengeteg plusz kg, az állandó fáradtság és folyamatos éhség. Azt hittem soha nem lesz vége. És hidd el nem miattad, hanem miattam. Féltem és bántam a döntésemet. Gyávának és egyedül éreztem magam. Pedig veled voltam. Valamilyen formában még figyeltem is rád. Próbáltam megkönnyíteni az együtt töltött időnket, de nem sikerült a legjobban. Látod én már ott elbuktam, mint anya. Mikor csak ketten voltunk simogattalak, magamban nyugtattalak, hogy nem lesz semmi baj. A lehető legjobban figyeltem arra, hogy mindig azt egyem amit kívánsz, megkapd a vitaminokat és amennyire lehetett nyugodt legyek. Próbáltalak meggyőzni, hogy kicsi lélek nem jó anyukát választottál! Abban bíztam, hogy így sokkal könnyebb lesz elválnunk egymástól. Mikor először láttalak megijedtem. Amit az orvos mondott attól pedig még jobban féltem. Nem voltál jól. Én sem. Mégis téged féltettelek. Kb. 5 percem volt eldönteni és meghozni életem legnehezebb döntését. És igen nagyon nagy a valószínűsége, hogyha minden rendben lett volna, akkor most itt lennél a karomban. De sajnos a kis szíved nem volt egészséges. Valamiért ennek így kellett lennie. Emlékszem mikor az orvos mondta, hogy mit és hogy kell csinálnom a papírokkal, lenéztem rád megsimogattalak és hangos mondtam neked, hogy nem lesz semmi baj. Az asszisztensek könnyes lett a szeme. Az orvos arcán láttam, hogy nem érti. Bárcsak ne kellett volna ezt mondanom. Bárcsak örülhettem volna neked. Amíg velem voltál akkor teljesen máshogy éreztem magam. A félelem ellenére úgy éreztem erős vagyok és bárkit le tudnék győzni. Bár ez lehetett attól a plusz 10,5kg miatt volt, amit felszedtem és akkora voltam, mint egy bálna. Soha nem felejtem az utolsó éjszakánkat ketten. A zuhany alatt magamban elmeséltem mennyire nehéz volt ez az időszak neked is és nekem is. mennyire szerettem volna, ha a kettőnk kapcsolata máshogy kezdődött és máshogy végződött volna. Mennyire jó lett volna örülni neked. Mennyien örültek volna és mennyien tudtak volna sokkal jobb életet biztosítani neked, mint én. Emlékszem a kedvencedet ettem vacsorára és egy jó nagy pohár tejjel öblítettem le a vacsit mert azt mindig kívántad. Este bevettem egy dupla adag vitamint. Lehet, hogy nem is miattad, hanem a bűntudat miatt. Szörnyen aludtunk. Nem bírtam elaludni. Féltelek elveszíteni és féltem, hogy milyen lesz, ha nem leszel már velem.
 Eljött a reggel és hányingerem volt, remegett az egész testem miközben belül azt mantráztam neked, hogy minden rendben és nem fog fájni. megígértem neked, hogy nem fog fájni. Beértünk és csak csendben potyogtak a könnyeim mikor apád egyedül hagyott ott a recepció előtt. Elveszet és rémült voltam. Nem is magam miatt aggódtam, hanem miattad. Mi lesz veled nélkülem. Hiszen te csak engem ismersz, és mint később rájöttem téged csak én hiszen az én szívem alatt laktál és milyen jól érezted magad ott bent. Hiszen több 10kg-at emelgettem és te mégis ragaszkodtál hozzám. Cserbenhagytalak. Erre a kórházban jöttem rá.
 Aztán jött a kórterem ahol először egyedül voltunk csak mi ketten. Az első adag gyógyszer után feküdtem az ágyban és hangosan kérleltelek, hogy ne haragudj. Elkezdtem egy mesét mondani és simogattalak, hogy megnyugtassalak, hogy ne félj. Próbáltam az utolsó pár óránkat jobbá tenni a helyzethez képest. Fáztunk és éhesek voltunk. Féltettelek. És szívem szerint eljöttem volna onnan veled együtt. Fel akartam állni és kisétálni, hogy nem akarom megtenni. De nem tehettem. Nem mondhattam ki, hogy meggondoltam magam és akarlak téged mindennél jobban. Nem állhattam oda apád elé, hogy nem érdekel a véleménye kellesz nekem és nem akarok lemondani rólad. Tudod ő végig azt mondta, hogy nem kellesz az életünkben. Pedig te nem kérdeztél te csak kiválasztottál engem. Nem mertem nemet mondani neki és kiállni értünk. Féltem a haragjától a véleményétől a reakciójától attól, hogy megtudna-e téged szeretni és hogy az életünk része maradna-e?! A másik adag gyógyszer után nagyon fájt. Életemben nem éreztem akkor fájdalmat, mint abban a három órában. Megindították a szülést. És nagyon durva fájdalmaim voltak. A tágulás és az összehúzódások. Sírva, hangosan nyögve szorítottam az ágynak a rácsát és csak azt tudtam mondogatni neked, hogy ne aggódj nem fog fáj és mindjárt vége. És egyszer csak szóltak, hogy itt az idő mennünk kell. Ki akartam fordulni a műtőből mikor megláttam a széket és a dokit. Ahogy felszólítottak, hogy üljek a székbe és feküdjek hanyatt visszanéztem az ajtóra amit szimplán becsaptak mögötte, hogy innen már nincs visszaút. Ki akartam szaladni onnan de a lábaim nem működtek. Majd szóltak még egyszer és kérdően néztek rám mind a hárman. Éreztem ahogy szenvedsz ott bent és azt is éreztem, hogy alig bírok állni a lábamon olyan fájdalmaim vannak. Csak simogattalak és csináltam, amit mondtak. Sírtam nagyon sírtam és nagyon szégyelltem magam. A félelem, a fájdalom a megalázottság a vér, ami folyt végig a combon…..akkor abban a pillanatban azt gondoltam ezt nem fogom túlélni. Nem akartam elválni tőled. Emlékszem a sírástól és a fájdalomtól nem kaptam rendesen levegőt és hangosan mondogattam magunknak, hogy édes istenem miért kell ezt megtennem?? Miért pont én. A nővérek azt mondogatták, hogy nyugodjak meg, de nem tudtam. Rám szóltak, hogy figyeljek a levegővételre, mert rosszul leszek. És én egyre hangosabban mondogattam, hogy nem akarom ezt. Közben éreztem egy együtt érző meleg kezet a kikötözött bokámon. És ott abban pillanatban nem voltunk egyedül. A másik nővér próbálta a lehető leggyorsabban beadni az altatót, hogy minél előbb túl legyünk rajta. Mondta, hogy számoljak vissza háromtól. De én nem számoltam csak annyit mondtam hangosan, hogy szeretlek. Ekkor a meleg női kéz, ami addig simogatta a bokám megszorított. És én elaludtam. A kép a fejemben Sanyi volt. Ott állt előttem a fehér kabátjában és a farmerében. A megnyugtató hangján csak annyit mondott, hogy ne aggódjak vigyázni fog rád ott fent. Csak annyit tudtam neki mondani, hogy szeresd úgy, ahogy én szeretem.
 Aztán kinyílt a szemem és csak homályt láttam és hangokat hallottam, hogy túl vagyunk rajta. Betoltak a helyemre. A nővérke megsimogatta arcom. Nem voltál már velem. Érezni nem éreztelek, de tudtam. Már nem fájt….de a hang a fejemben nem hagyott nyugodni. Annyira nehéz volt. Meggondoltam magam mégis külön váltunk. Sajnálom! Tudom, ez már nem hozhat téged vissza, de nem tudok mást mondani. Nem tehettem mást. Nem volt más lehetőségem. Nem volt más opció. Egy félénk beszari szar alak vagyok. Apádnak soha nem meséltem el. Neki mást mondtam. Nem mertem elmondani, hogy meggondoltam magam. Nem mertem elmondani, hogy kötődtem hozzád, és hogy mennyire féltettelek. 
 Hazajöttem és már egyedül voltam. Az első pár napban még néha megsimogattam a hasam pedig nem voltál ott. Mégis megszoktam, hogy velem vagy. Pár nap múlva már tudtam a hasamon aludni, nem vizesedett a lábam, nem fájt a hátam, nem kellett állandóan pisilnem és nem zabáltam fel a fél hűtőt kétóránként. Nagyon nehéz volt feldolgozni a műtőben történteket. Apád nem bírta, ha előtte sírók. Így sokszor némán a zuhany alatt sírtam vagy akkor, ha levittem Főnit sétálni. Sokkal jobban megviseltek a történtek, mint amit kifele mutattam bárkinek is. Nem mertem róla beszélni. Ez rád és rám tartozik. Mi ketten éltük meg. Egy sajnálom ide nem elég. Érezted azt, amit én…ott voltál….átélted…és bele is haltál. Én döntöttem így az én hibám. De hidd el az óta is bánom, hogy lemondtam egy olyan kis lélekről aki egy csomó nő közül engem választott ki anyukának. Hidd el ezen a földön senki sem tökéletes és mindenki hoz rossz döntéseket. Ez is az volt. Késő volt. Nem foglak soha elfelejteni. Tudom, hogy nagyon jó helyen vagy és azt is tudom, hogy az életem egyik nagyon fontos szereplője vigyáz rád! Jobb helyen vagy hidd el nekem, ott nem bánthat téged semmi, ott nem fáj semmi. Ott nyugalom van és csend.
 Hibáztam és megbántam, de mégis valahol belül tudom, hogy jó döntést hoztam rád nézve. Beteg voltál már a legelején, nem lett volna neked könnyű élni. Nekem nem volt ilyen „odafigyelő” az anyám. Megcsinált, megszült soha nem nevelt, nem szeretett, a körülményei is borzalmasok voltak így pár év után le is mondott rólam. Fogalma sincs mit okozott a felelőtlenségével! 30 évesen tartós jómódú párkapcsolatban élek mégsem tudtam volna megadni azt, amit szerintem egy gyereknek kapnia kellene. Sajnos túl magasra raktam azt a bizonyos lécet magammal szemben!


Ui.: Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék a mi kettőnk harcára!