Léna30

Léna30

Mészárszék

2022. november 27. - Léna30

 Nem tudom hol is kezdhetném ezt az egészet! Egy szóval tudnám jellemezni és az az, hogy borzalom!
Embertelen és mészárszék. Kín, fájdalom, félelem és vér….rengeteg vér. Lelkileg teljesen megsemmisültem. Konkrétan meghalt bennem az összes érzelem! Ezek után nem fogok tudni érzelmeket kifejezni. Nem tudok érezni. Kezd eltűnni belőlem az empátia és az összes érzelem. Érzéketlen vagyok. Nem tudom, hogy ez csak átmenti lesz vagy végképp meghalt bennem valami a gyermekemmel együtt. Tudom, hogy az én döntésem volt. De ez borzalmasabb volt, mint az első. 15 perc alatt elvesztettem a nőiességem és a tartásom. Olyan szinten megalázottan ültem és feküdtem egy ágyban vérezve, hogy megszűntem nőnek lenni. Ez soha nem fog elmúlni. Képtelenség ezen túllépni. 1,5 évvel ezelőtt már túléltem egy ilyet. Akkor is szörnyű volt, de ez a mostani maga volt a pokol. Persze ismételten a jó hírnevű klinikára mentem, mert szerettem volna az összes szervemmel együtt hazajönni. Az ápolók kedvesek és megértőek voltak. Tényleg figyeltek rám és kontroll alatt tartottak.
  Reggel 8-ra megérkeztem, megcsináltuk a kötelező gyors tesztet és elhelyeztek a kis szobámba egy nagyon spéci és kényelmes ágyon. Természetesen itt kezdődött az első sokk. Behívtak egy utolsó ultrahangra, ahol meg kellett néznem a gyerekemet egy akkora monitoron, mint a lakásunkban a fél fal. Láttam a kis kezeit és lábait. A tökéletes kis formáit, ott volt. Hallottam a szívhangját. Nézte a doktor egy jó 10 percig minden irányból. Megvitatta az asszisztenssel, hogy minden tökéletesen a helyén van. Méregette, több képet is csinált róla! Természetesen én ezt halkan potyogó könnyekkel és remegő testtel néztem végig a kezelőszékben széttárt lábakkal és megalázva. Csak annyit tudtam mantrázni magamban, hogy legyen már vége ennek és had mennyek vissza a szobámba. Nem akartam látni! A szívem szakadt meg! Miután végzett az orvos nyugodt hanggal és lekezelően annyit mondott, hogy délután akkor találkozunk a műtőben! Olyan nyugodtsággal közölte ezt a mondatot mintha egy rohadt randit beszéltünk volna meg kettesben egy forró teára! Remegő lábakkal és sírva visszamentem a szobába.
  Megkaptam a kötelező első két gyógyszerem. Természetesen 30 perc múlva éreztem a hatást, ami persze óráról órára egyre nagyobb fájdalommal járt. De hát tudtam mi vár rám. Én akartam. Féltem. Próbáltam másra koncentrálni és megnyugodni. Annyira nem ment, hogy az ápoló hozott nekem egy nyugtatót, hogy ne legyek ennyi feszült egésznap! Kezdett is hatni a bogyó, épp hogy tudtam volna normálisan lenni jött egy váratlan telefonhívás. A vonal másik végén egy zokogó női hang….csak annyit mondott „a mama reggel meghalt”…..jöhet ennél rosszabb hír?! Mi történik még ma?! Miért pont most?! Miért?? Nem tudom leírni mi is játszódott le a fejemben! Igazából én sem tudom mi volt a fejemben. Akkora sokkot kapott az agyam, hogy el is felejtettem már. Annyira emlékszem, hogy próbáltam minden fájdalmamat félre tenni, megerőltetni magam és felhívni az anyukámat, hogy megvigasztalhassam, mivel elveszítette az anyukáját és pontosan tudja, hogy a lánya a poklok poklát éli át! Nem volt nagy sikerem. Megbeszéltük, hogy inkább este beszélünk mert egyikőnk sincs olyan állapotban, hogy nyugtassa a másikat.
Teletek az órák és kaptam a következő adag gyógyszert. 20 perc és deréktól lefelé olyan fájdalmaim voltak, hogy azt hittem inkább feladom! Fájt, görcsölt, szúrt, vérzett….a kezembe nőt a telefon és próbáltam beszélgetni a barátnőmmel meg a párommal, hogy eltereljem a fájdalomról az agyam. Nem akartam arra gondolni, hogy mi is folyik itt most pontosan.
Hogy megbántam-e hogy ezt választottam?! Határozottan igen! Ennek rohadtul nem így kellett volna történnie. Nem szabadott volna még egyszer elengednem a gyerekemet. De a lehetőségek nem engedték meg azt a luxust, hogy velem maradhasson! Most is már az elején elbuktam, mint anya pont, mint 1,5 évvel ezelőtt! Nem vagyok anyának való! Hogy szívtelen gyerekgyilkosnak éreztem-e magam?! Határozottan igen! Mára már ez az érzés elmúlt. Ész érvekkel gondoltam át a dolgokat előtte és utána is! Felelősségteljesen! Nem egy életről volt szó, hanem minimum 3 ember életéről döntöttem a következő minimum 30 évre!
  Eljött az időpont….nem engem vittek be először a műtőbe, hanem a szobatársamat. Izgatottan és félve vártam, hogy visszahozzák. Tudtam, hogy én leszek a következő…szerintem egy sertéstelepen a malacok is ezt érezhetik, mikor viszik őket a vágóhídra. 15 perc múlva nyílt az ajtó és egy tolókocsin tolták be a síró szobatársam, akin rajta volt a műtősruha, ami fel volt húzva a derekáig és a combján és a feneke alatt egy-egy kutyapelenka volt, ami tiszta vér volt. Az ápolók kérték, hogy feküdjön az ágyra. Ahogy felállt leesett róla a papírdarab és láttam, ahogy folyik a lábán végig a vér. A székén ott maradt a papír, ami szintén tiszta vér volt. Mikor sikerült befeküdnie az ágyba rádobtak még egy kutyapelenkát és ott hagyták. Ott teljesen kétségbe estem és hangosan sírtam, hogy haza akarok menni! Ezt én nem tudom megtenni. De ott már ismét késő volt, hiszen én is nagyon véreztem már és nehezen mozogtam a fájdalomtól. Nem sokkal később jöttek értem is. Kértek, hogy fáradjak be a műtőbe. Sírtam, remegtem és alig bírtam a lábamon állni. Bementem a műtőbe és még hangosabban sírtam és könyörögtem, hogy inkább had mennyek haza. Lenéztem a remegő lábaimra és láttam a combomon végig folyó vért…. próbáltak szépen bánni velem, de én csak forgolódtam, totyogtam és egyre hangosabban mondtam, hogy nem akarok felfeküdni a székbe! Ellenkeztem! De valahogy csak rá vettek, hogy lefeküdjek. Előbb az egyik kezem kötözték le aztán jöttek a lábaim. Az egyik nővér pakolta a lábaim a nem is tudom mire….és kötözte le. Ahányszor hozzámért én próbáltam felkelni és elhúzni magam onnan, de ő volt az erősebb. Sírtam és kiabáltam, hogy nem akarom ezt… meggondoltam magam! Engedjenek el! Az altatóorvos már veszekedett velem, hogy nyugodjak meg, mert baj lesz. De én nem hallgattam rá. Nem kaptam levegőt a sokktól és a sírástól. Úgy éreztem, mint akit ölni visznek. Le volt kötve mind a két kezem és lábam. Hiába próbáltam teljes testből felkelni onnan nem tudtam elmenekülni. Éreztem a forró vért a lábaim között és a fenekemnél. Minden megfeszített mozdulatomnál egyre jobban folyt belőlem!
 Hosszú percek teltek mire kaptam rendesen levegőt bár a sírás nem enyhült. Az altatós nővér mondta, hogy most beadja a szurit, amitől szédülni fogok, de el fogok aludni. Ijedten kérdeztem, hogy ugye rendesen el fog altatni?! Mondta, hogy igen! A következő kérdés, ami számomra a legfontosabb volt, hogy ugye fel fogok kelni? Nem itt akarok meghalni és nem így! Mondta, hogy természetesen felkelek majd! Majd képszakadás. Egy rövid de annál szebb jelentben találtam magam. Egy szép helyen a párommal voltam. Nem emlékszem pontosan mindenre és nem tudom hol és mit csináltunk, de együtt voltunk!
  Hirtelen megszakadt a kép és egy tolókocsiban keltem. Szédültem és kettőt láttam mindenből. Sírtam. Túl voltam, rajta de nem voltam jól. Ahogy toltak vissza a szobába lenéztem az ölembe. Láttam a kutyapelenkát az ölemben és éreztem a forró vért a lábaim között és alatt! A szobába érve tudtam mi vár rám… át kell evickélnem valahogy az ágyra. De nem ment. Annyira szédültem és nem láttam rendesen, hogy két nővér emelt az ágyra. Elfektettek majd rám dobták azt a papírt! És én csak hangosan sírtam. Hosszú-hosszú percekig nem tudtam abba hagyni. A nővérke, aki egésznap figyelt rám simogatta a fejem és próbált nyugtatni. Csak annyit tudtam mondani, hogy ez embertelen! Megalázó! Tényleg az volt…. a saját véremben feküdtem egy papírdarabbal letakarva. Érzetem, hogy mindenem véres….még csak a takarót sem tették rám. Elveszítettem a nőiességem és a tartásom! Egy darab húsnak sem éreztem magam. Kiszolgáltatott és rémült voltam és rohadtul egyedül éreztem magam! Maga a pokol! Nagyon sok idő eltelt mire sikerült abbahagyni a bőgést és már egy kicsit jobban éreztem magam.
  Az első műtétem után is azt mondtam, hogy ezt többet nem szeretném átélni. De most…. úgy érzem, a következő ilyennél inkább kiugrok a pécsi intercity elé! Bármit csak ezt ne keljen még egyszer!
  A műtét után egy órával bejött az orvos, és mondta, hogy nálam hosszabb és fájdalmasabb lesz a gyógyulási idő, mivel két ilyen műtét között nem telt el még csak két év sem és valami méh valamim el van nagyon vékonyodva. És annak sok idő mire helyre jön… nem lesz egyszerű így fokozottan figyelnem kell. A műtét után bő két óra megfigyelés után kezdhettem összeszedni magam és készülhettem a távozásra. Mikor kijöttem az épületből akkor egy hatalmas kő esett le a vállamról. VÉGE! Végre vége. Hazaérve a tilalom ellenére elmentem lecsapatni a combomtól a bokámig rám száradt vért. Kicsit úgy éreztem magam, mint akit levágtak és kivéreztettek. Kicsit morbidan fogtam fel a dolgot, de túl nagy volt a trauma! Igen trauma jól olvasod. Mert ez nekem nem egy terhesség megszakítás volt, hanem egy kibaszott nagy trauma! De vége! Egyedül maradtam a kis testemben.
  Amúgy nem nincs még vége. 3 nap telt el a műtét óta. A fizikai fájdalmaim néha a tűréshatáraimat súrolják! Egy rossz mozdulat vagy egy nagyobb nevetés és elönt a vér. A második napomon megvolt a kötelező műtét utáni hányás is. Fogalmam sincs, honnan van ennyi vér még a testemben! Hogy is szoktak mondani a férfiak…. soha ne higgy egy olyan embernek, aki havonta 7 napon keresztül vérzik és életben marad! Vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem most pontosan rá.
  Hiányzik! Sajnálom! Hibáztatom magam! Nagyon sokat gondolok rá. Nagyon döcögősen indult a „kapcsolatunk”…. megnehezítette az életem a hányingerrel, a derékfájdalommal, a szédüléssel és a fáradtsággal. Nagyon nem viseltem jól az elején. Válogatós volt… nem volt mindegy mit eszek! De az enyém volt. Együtt éltünk. Láttam és hallottam! Hozzám tartozott ő is!  Ott volt. És ő is megszenvedte azt a napot. Nagyon sokszor bocsánatot kértem tőle, hogy nem lehetek az anyukája, és hogy igenis ezt az ő érdekében kell megtennem! Bocsánatot kértem, hogy nem ismerhette meg az apukáját és nem tudhatta, hogy milyen jó ember. A lelkiismeretemmel el tudok számolni. De hogy ezt a traumát mikor, és hogy fogom feldolgozni? Nem tudom! Rengeteg idő lesz. Esténként félek elaludni. Álmaimban újra élem az egészet! Az első ilyen műtét után a lelkiismeretem dominált. Ott sem volt „jó élmény” a műtőben történt dolog, de azért az emberibb volt. Ez kegyetlen, megalázó, és embertelen volt.
 

Düh, megalázás, nárcisztikus kapcsolat, kiút!

  Mi történik akkor ha végre hosszú évek után kilépsz és megszabadulsz egy nárcisztikus kapcsolatból. Nem olyan rég hatalmas harcok árán sikerült eljutnom arra a pontra, hogy befejezem ezt az életformának nevezett öngyilkosságot! Hosszú évek harca folyt köztem és egy mániákus depressziós narcisztikus alkoholistával. Hogy éltem túl? Nagyon sokáig a szerelem tartott ott és a remény, hogy változás fog történni. A változás be is következett, mindig rosszabb és rosszabb lett! Odáig jutottunk, hogy két masszív megzuhanás között egyre kevesebb volt az az idő, amikor tiszta volt. Mikor tiszta volt akkor sem volt már jó. Sőt mondhatni kezdett szörnyű lenni. Folyamatos hibáztatás, ordítás, veszekedés, megalazás…. lelki bántalmazás és még sorolhatnám. Mikor betelt a pohár épp a megzuhanás korszakát élte, amit már nem tudtam elviselni. Nem tudtam már kezelni. A lelkem és a testem is kezdte feladni azt, amit annyi évig eltűrtem. Nem volt már szép pillanatunk az utolsó időkben, ami hajtott volna előre. Elfogyott a hajtóerőm és a motor bennem leállt.  Pár csomaggal a kezemben sajnálkozva, megalázva és dühösen léptem ki azon az ajtón! Ott hagytam egyik pillanatról a másikra majdnem 5 évet. Természetesen a másik főszereplője a történetnek fel sem fogta mi történik, hiszen épp azt sem tudta realizálni melyik bolygón van. A lelkem felszabadult, mégis a poklok poklát élte meg. Fájt…. nagyon fájt, mart a lelkiismeret furdalás, hogy egyedül hagytam! Pár hétig figyeltem rá, próbáltam neki segíteni, mert csak nem hagyott az a belső hang nyugton. Hiába tudtam, hogy mit tett velem évekig és mennyire kínzott és mennyire elvette belőlem a nőt. Valahol mégis úgy éreztem nem hagyhatom egyedül teljesen. Túl nagy a szívem…..ez fog a sírba vinni. Teltek a hetek, én már az új párom oldalán feküdtem és keltem! Egy olyan ember oldalán, akit valaki fentről nekem szántak és tökéletesebb embert nem is találhatnék a világon, hisz maga a csoda. Mellékesen megjegyezném, hogy hihetetlen fura egy nyugodt élet egy narcisztikus kapcsolat után. Még mindig szoknom kell a helyzetet, hogy nem bánt a párom se lelkileg se fizikálisan. Hogy egy hangos szó nem hangzik el kettőnk között. De szerintem ennyi legyen a legnagyobb bajom az életben, hogy ehhez az új élethez hozzá kell „szoknom”.
  Na visszatérve a történethez. Hetek teltek el az elpakolásom után. A családja konkrétan kizárt abból a lakásból, ahol éltem évekig. Megaláztak, bántottak és hibáztattak. Nem volt nyugodt gondolatom. Majd megpróbáltam elengedni. Valamennyire sikerült is. Tudtam, hogy hatalmas harcok árán a delikvensünk orvosi segítséget kapott és a bűntudatom elhalkult. Sajnos hallottam vissza olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Ezek mondjuk egy picit földre küldtek. Megpróbáltak engem beállítani hibásnak. Már hetek óta nem éltem együtt a nárcimmal és a lakás közelébe se mehettem a holmimért, de nem engedhettem meg magamnak, hogy olyan emberek mocskolódó szavaira hallgassak, akik a hátam mögött vannak. Okkal vannak ott. Fogalmuk sincs mi is zajlott le a zárt ajtók mögött hosszú évekig! A lelki nyugalmam érdekében előkerült a telefonom és a tiltás törlés gombok is! Szerintem mindenkinek jót tettem!
 Természetesen éltem a kis nyugodt életem, de nagyon sok olyan ember keresett meg, akik közös ismerősök voltak. Természetesen akarva vagy akaratlanul is elejtettek olyan morzsákat, amit nem kellett volna! Az én drága nárci exem, akit 5év alatt nem is tudom megszámolni hányszor húztam fel a padlóról vagy épp az életét mentettem meg nem is egyszer….rommá csalt, épp amikor volt rá vevő delikvens illetve volt rá érdemi ideje. Hát neki volt ideje mivel felnőtt nő létemre nem kötöttem pórázra a bizalom és szerelem jegyében! Hiba volt! Milyen érzés rájönni, hogy majd 5 évig egy kurva nagy hazugságban éltél mindamellett, hogy teljesen megöltek lelkileg? Hát, na itt padlót fogtam….a faszt konkrétan megsemmisültem. Természetesen egy megcsalt nő dühénél nincs rosszabb dolog a világon. Hogy elátkoztam-e? El! Hangosan és habzó szájjal jelentettem ki, hogy nem fogja megélni a követkő évet! Hogy élve temetem el és az sem érdekel, hogy már abban az évszakban vagyunk, hogy nehezebb gödröt ásni! Eltelt pár nap. Még, néha ha elcsendesedik körülöttem a világ, akkor az agyam egyből ezen kezd el kattogni. Hát ennyire szerintem még soha senki nem alázott és taposott meg! Hogy megéri-e ezen kattogni. NEM! De per pillanat még annyira friss az infó, hogy igen az agyam még kattog, és igen van bennem nem kevés düh! Természetesen próbálom túltenni magam rajta és tényleg úgy gondolni rá, mint életem legnagyobb leckéjére!
  Esténként még kűzdök a démonjaimmal. Azzal, hogy lelki sérült lettem és tényleg nem érzem magam jobbnak, mint egy darab szar! Nem vagyok jól, néha arra eszmélek, hogy a gondolataimba beférkőzik az is, hogy feladom. Reggel már nem szeretnék felkelni. Aztán természetesen messzire hajtom ezt a gondolatot, hiszen van egy tökéletes párom! Akiért fel kell kelni minden rohadt reggel és meg kell csinálni. Nem magamért, hanem értünk!
   Nem baj innen szép felállni! Meg fogom magam gyógyítani! Talpra fogok állni! És most próbálom nem elveszíteni a bizalmam senki felé. Soha nem voltam egy féltékenykedő, bizalmatlan nő a párjaim felé. Most viszont pár napja érzem, hogy elkapott a zöldszemű szörnyeteg! Próbálom elzavarni, mert rohadtul nem a párom fogja meginni ennek a levét! Nem őt kell büntetnem, azért mert egy ember féregként bánt velem! Hogy mikor fogok meggyógyulni?! Jó kérdés… de azon dolgozok minden rohadt este és reggel, hogy én legyek a legerősebb nő a világon! Tudom, hogy most padlóra küldtek, de ha én egyszer innen felállok…..nem lesz olyan fal, amin ne tudnék majd átmenni!

Meddig tűrhet egy nő?!

  Az életem pár hónapja fenekestől felfordult. Bár ha jobban belegondolok a probléma nem is most kezdődött viszont nemrég tetőzött.
  Kérdem én, mennyit tűrhetünk mi nők? Meddig gondolhatjuk, úgyhogy hogy az egész életünket feláldozhatjuk egy narcisztikus, alkoholista férfi mellett? Meddig lehet elmenni? Meddig izzadhatunk vért a gyógyuláshoz vezető úton? Egyáltalán van gyógyulás egy narcisztikus számára? Kigyógyulhat belőle? Ha igen akkor érdemes érte elvesztenünk a lelkünket? Érdemes elhagyni a saját boldogságunkat egy jobb élettárs reményében? Mennyire emészti fel a női lelket egy ilyen kapcsolat? Azokat a kérdéseket, amik bennem is lezajlottak a hosszú hónapok és évek alatt estig sorolhatnám.
  Én a saját tapasztalatomat tudom elmondani! Egyértelmű válaszom is van most már a kérdésekre. NEM!! TILOS! Teljes mértékben és egyértelműen ki kell jelentenem, hogy egy ilyen ember mellet mi nők nem leszünk soha többé nők. De még csak árnyékai sem leszünk egy normális életre képes lénynek. Észrevétlenül és sunyi módon az agyunk és a lelkünk elkezdi emészteni a gondolatainkat, érzelmeinket, testünket és erőnket. Sokszor évekig is csináljuk úgy, hogy fel sem tűnik. Nem tudjuk megmagyarázni a történteket, hisz mi magunk sem tudjuk felfogni mi is történik körülöttünk. Rengeteg rossz dologra gondoljuk azt, hogy ez normális! Ha valaki sokáig él benne akkor neki ez teljesen természetes lesz. Na de ez nem normális pláne nem természetes! Hogy is lenne az, hogy valaki a tudatán kívül olyan szinten manipulál, hogy elveszítjük az élethez az egyetlen létfontosságú dolgot ,ami nélkül nem élet az élet….a boldogságunkat.
  Mi nők képesek vagyunk egy nagyon furcsa dologra. Egy kis szeretet reményében lemondani bármiről. Mi magunk vagyunk a feláldozhatók! Rengeteg álmatlan éjszaka, telesírt párna, könnyes szem a munkahelyen, szájat eltakaró néma összeroppanást tükröző bőgés. Visszagondolni is szörnyű ezekre a dolgokra. De ezt is meg kellett élni ahhoz, hogy eljöjjön a pillanat, amikor  jött a felismerés, hogy igenis én vagyok a legfontosabb a saját életemben. Nem engedem magam feláldozni. Mindenki a saját életéért felelős! Felnőtt érett ember vagyok, aki azért él és létezik, hogy boldog legyen! Nem azért, hogy egy beteg ember elvegyen tőle mindent! Nem adhattam tovább oda mindenem, mert már nem volt miből adni. Meg kellett hozni egy óriási döntést! Mi a fontosabb az én életem és boldogságom vagy egy abnormális életet élő felnőtt férfi élete. Nagyon sok idő és munka volt mire nyugodtan kimondhattam, hogy igenis én vagyok a fontos!
  A papa mindig azt mondta, hogy a férfi a nő életében egy hátizsák, amit az életünk során cipelünk…..mászunk fel a céljaink dobjára, és ha az a bizonyos zsák méterről méterre nehezebb akkor azt a zsákot le kell rakni és menni tovább. Az én zsákom már bitang nehéz volt. Teljesen lemerültem, sokszor meg kellett állnom az utamon miatta és még annál többször vissza is húzott! Egy idő után tényleg arra billent a mérleg nyelve, hogy rakjuk le és dobjuk a szakadék aljára azt a rohadt nehéz utazótáskát mert konkrétan tényleg ott a helye. Hogy kivel és mivel fog kuksolni a sötét és hideg szakadék alján az már nem érdekel. Hogy az idő vasfoga mennyire fogja még jobban tönkre tenni? Kitudja. Az is lehet, hogy lesz egy újabb idióta utazó, aki lelkesen fogja felvenni és cipelni azt a zsákot. Egészségére! Nem a lottó ötöst fogja megütni abban én már biztos, vagyok.
  Kívánhatok-e rosszat annak az embernek, aki éveket vett el az életemből? Aki gondolkodás nélkül szépen fokozatosan vette el az álmaimat és dobta szemétbe őket? Aki gusztustalan és önző módon elvette a szeretetemet és semmibe vette a tetteimet. Igen kívánhatok, de nem teszem. Én voltam a hibás. Én szerettem, én bíztam benne, én ápoltam, én voltam a naiv és én maradtam benne saját döntésemre vagy inkább gyengeségemre ebben a kapcsolatban. Nem okolhatom mindenért őt! A lelki sebeim és a fizikai bántalmazások miatt okolhatom, de még ezeknél sem 100%-ig! Mint már írtam egy előző bejegyzésemben, egy kapcsolatban a jóért és a rosszért is két ember felelős!
 És hogy hogyan sikerült elmozdulni ebből és a hátam mögött hagyni ezt az egészet?! Úgy hogy vettem egy mély levegőt egy madárcsicsergős reggelen a tükör előtt sírva fakadtam, hogy utálom azt a személyt, aki a tükörből néz vissza rám! Elhatároztam, hogy újra a régi fényemben szeretnék tündökölni! Hosszú hónapokig dolgoztam az agyamon és a lelkemen, hogy visszaépítsem a tudatom és vissza rakjam magamat arra a polcra ahova való vagyok! Sikerült. És láss csodát egy hónap nem telt el és „belebotlottam” egy olyan férfiba, akiről álmodni sem mertem egy hozzám hasonló nő. Nekem konkrétan a másik felem lett! Egy olyan ember, aki kedves, aranyos, szerethető, szerető, figyelmes, figyelemre éhes, gondoskodó……és sorolhatnám. Egy ritmusra mozgunk és gondolkozunk. Igaz, hogy csak pár hete lépett az életembe, de olyan mintha nagyon régóta ismerném. Még „ismerkedünk” egymással, de ha már most ilyen jó az összhang, akkor milyen lesz az idő múlásával?! Nem mondom azt, hogy olyan könnyű és fenékig tejfel. Sokévnyi együttélést, megszokást, aggódást, lelki és fizikális sebet hagytam hátra. Mondhatni, hogy szegény egy lelki roncsot kapott, aki még kűzd azzal a rohadt hátizsákkal mivel az nem viseli jól, hogy ledobtam a szakadékba. Tudom, hogy még pár hétbe beletelik, mire a hátizsák szépen elnémul és hozzászokik a sötét és rideg szakadékhoz. Még én sem találom a helyem. Teljesen más környezet, új lakás, ahol nehezen megy az, hogy otthon érezzem magam. Még nem érzem és találom a helyem benne. Rengeteg álmatlan éjszakám van még. Néha álmaiban még mindig a hátizsákot cipelem! Néha megrezzen a szemem és a testem egy hirtelen mozdulatától. Talán ő észre sem veszi. De látom rajta, hogy neki is szoknia kell engem. Hirtelen lettünk egymás életében. Örültünk a szerelmünknek! Teljesen új és váratlan szituáció. De nagyon-nagyon élvezzük. Szeretjük szeretni a másikat és ennél szerintem nincs is fontosabb. Mind a ketten egymást vártuk évek óta az életünkbe.
  Az hogy felfordult az életem és teljesen kicsúszott a talpam alól a talaj…..nem baj én innen is fel fogok állni. Ha már kiszabadítottam magam egy narcisztikus kezei közül, akkor az, hogy per pillanat van 7 táskányi cuccom, van egy kutyám és pont most nincs egy deka munkám sem….viszont van egy ember, akit szerethetek és ő is éhezik a szeretetemre, tisztel és becsül….ennél jobb dolgot nem tudok mondani!
  Hogy miért is írtam le ezt? Azért, hogy aki hasonló elnyomott és kiszolgáltatott életben él mint amiben én is éltem….igen Te ott aki most olvasod a soraimat és magadra ismertél az írásom elején és a könnyeiddel küszködtél…na neked akarok erőt adni! Fontos a boldogságod. Sőt az a legfontosabb! Nehéz lesz felépíteni magad? IGEN! Nehéz lesz nemet mondani? IGEN! Nehéz lesz kilépni és lerakni a hátizsákot? IGEN! Megéri csupasz seggel elindulni a világban? IGEN! Nehéz lesz hozzászokni, hogy újra boldog leszel? IGEN! Megéri kockáztatni és idegeskedni? IGEN! Akarj változtatni és változtass, mert a boldogságodnál semmi nem lehet fontosabb az életben! Teljesen mindegy milyen idős vagy! Mindegy hogy anyuka vagy vagy feleség vagy! Jogod van a boldogsághoz és neked ezt kell előtérbe helyezned. Önzőnek kell lenned és csak a magad jólétére kell gondolnod. Nem szabad feladnod! Tarts még ki egy kicsit…. nagy meló lesz, de utána eléred azt a szintet lelkileg és agyilag is, hogy a világot meg tudnád váltani! És meg is fogod, tudod, hiszen végre újra szabad leszel! És ezt senki nem veheti el többet ezek után!

A második nem várt baba


  Milyen érzés egy igazi genetikai hulladéknak lenni? Le se tudom írni! Nehéz szavakba önteni milyen az, amikor a második nem várt terhességedről kiderül, hogy itt sincs minden rendben! Igen nagyon jól olvasod a második. Lehet egy nő ennyire szerencsétlen? Másodjára lettem terhes úgy hogy gyógyszert szedtem!
  Ismét a poklok poklát éltem át a fürdőszobában a teszt felett várva. És ismételten pozitívat mutatott. A rombolás és az összetörés lett úrrá rajtam. Miután a fürdőszobát kis híján sikerült a földdel egyelővé tennem elkeseredettségembe a földön összerogyva a lábtörlőn heverve magzatpózban a sírásommal egy hegyet is le lehetett volna rombolni. Üvöltöttem? IGEN! Zokogtam? IGEN! Összetörtem? IGEN! A párom hogy fogadta? Nem tudom pontosan.  Látta rajtam az összetörtséget és fájdalmat. Szótlanul szorított magához és levegőt se vett pár másodpercig. Később elmesélte, hogy ő örült volna neki, ha látja rajtam az örömöt. De látta, hogy én nem örülök, sőt kifejezetten szomorú voltam. Rettegtem attól, hogy újra végig kell csinálnom az egész procedúrát. Se lelkileg se fizikailag nem voltam erre felkészülve és még most sem vagyok.
  Pár nap múlva elértem ugyan arra a klinikára ahol 1,5 évvel ezelőtt voltam az első gyerekemmel. Ahogy kinyílt a lift megremegett a lábam és potyogtak a könnyeim. Előtört az összes régi emlékem. Emlékszem mikor először mentem oda. Emlékszem mikor először láttam az első babámat a monitoron és arra is emlékszem mikor el kellett engednem a szívem alatt lévő beteg gyerekemet!
  Elég sokat vártunk és mikor kijött az asszisztens akkor felismert. Kedves volt és mosolygott miközben én halkan potyogó könnyekkel sétáltam be a folyosón. Félúton megtorpantam és hátra néztem. Láttam a párom az aggódó tekintetével. Nem is tudom melyikünk félt jobban abban a pillanatban. Mikor beértem a kezelőbe és elkezdtem elmondani a történéseket a doki a fejét fogta, hogy lehetetlen. Minél előbb megvizsgált hátha csak elnéztem valamit a két teszttel. Nem voltak jó hírei. És egyáltalán nem nyugtatott meg. Azt mondta van egy üres petezsák amiben embrió nem látható. Aggódva kérdeztem ez mit akar jelenteni. Nem értettem és nem is tudtam mit is látok a képernyőn. A képernyőn láttam egy kis szürkés eldeformált kis valamit. Azt mondta elég kicsi még. Lehetséges, hogy ő már egy elhalt párhetes terhesség, de az is lehet, hogy él de nagyon pici még de egy biztos, hogy rendellenességgel él mert már most nem úgy néz ki, ahogy ki kellene néznie. Visszahívott két hét múlva egy kontrollra. Hogy addig mi vár rám?! Lehet a szervezetem magától kilöki az elhalt babát vagy az is lehet, hogy vérzéssel és görcsökkel fog elmenni. Viszont az is lehetséges, hogy életben lesz két hét múlva és akkor kell döntést hozni egy beteg babáról. Pont úgy mint 1,5 évvel ezelőtt. Nem tudott konkrét választ adni.
  A párom a váróban volt és lehajtott fejjel várt. Mikor meglátott és látta, hogy teljesen összetörten jövök ki ő is összetört. Tudta, hogy rossz híreim vannak. Láttam a könnyes szemeit. Sajnáltam. Még jobban sírtam, amikor el kellett mondanom a rosszhírt. Hihetetlenül erősen szorított magához és érzetem rajta, hogy kezd aggódni értem! Csendben jöttünk haza az orvostól. Egyikőnk sem szólt egy szót sem!  
 Hogy azóta mit érzek? Mindennap rettegek és aggódok. Valahogy egyik megoldással sem lennék kibékülve! Se azt, ha magától menne el és attól sem ha műtéti úton kellene elvenni. Megint döntést kell hozni egy életről, ha még él! Nem érzem magam stabilnak lelkileg. Tényleg én vagyok a genetikai hulladék, hogy nem vagyok képes egy normális babát összehozni. Hol a hiba? Hol lenne a hiba…..gyógyszert szedtem! Persze, hogy abnormális a magzatom, hisz szedtem azt a rohadt gyógyszert rendesen! Nem tudom, hogy velem van-e még vagy életben van-e még? Mit kellene ilyenkor tennie egy nőnek?! Nem érzem magam jól. Pánikolok! Ezt soha senkinek nem lenne szabad átélnie egyszer sem! Valahol azt érzem nekem soha nem lesz saját családom! Ha egyszer úgy is döntök, hogy szeretnék gyereket akkor sem vagyok benne biztos, hogy én képes vagyok egy rendes babát a világra hozni. Teljesen elbuktam, mint nő!
 Visszaolvasva nagyon kusza írás lett, de több és jobb most nem telik tőlem! Nem vagyok jelen per pillanat se agyban, sem lelkileg! Egy biztos, hogy a párom itt van és egy olyan támaszt nyújt aminél jobbat egy nő nem is kaphatna!

 Eladó gyilkosok



 Akik ismernek tudják, hogy a kereskedelem az életem!  Egy dohányboltban dolgoztam 4 éve, mikor tényleg megtaláltam magam! Mindig kedves, mosolygós és pörgős vagyok. Mindenkihez van egy jó szavam. Ha reggel 6-kor betérsz hozzám egy kávéra, akkor mindig kapsz egy napindító kedves mosolyt mellé! Úgy hozta az élet, hogy 4 éve felmondtam a munkahelyemen és elköltöztem abból a városból. Itt viszont nem volt lehetőségem ezen a területen elhelyezkednem. Na de viszont most újra beindult szekér. Újra a hobbimnak hódolhatok.
 Múlthéten úgy hozta az élet, hogy összes kollégám elment szabadságra, így 4 napot kellett lehúznom reggel 6-tól este 8-ig. Amivel eleinte nem is volt semmi bajom. Sőt boldog volt, hogy újra visszakerültem a körforgásba! Az első napon hihetetlenül jól telt! Imádtam. Egésznap pörgés volt, beszélgetés és mosolygás. A második napon viszont megindult a lavina! Teljesen felháborodtam… morogtam és pufogtam! Hogy miért?! Azért mert tönkre tették a napomat! És most hozzád szólók! Hozzád, aki a bunkó módon köszönni sem vagy hajlandó az eladónak mikor belépsz a boltba! Hozzád, aki akkora tapló stílusban böfögöd elém a szavak, hogy felfordul a gyomrom!
Hogy jössz Te ahhoz, hogy egy életvidám kedves és mosolygós eladótól elvedd a kedvességét és a mosolyát?! Hogy mered megtenni, hogy azért mert neked nincs életkedved akkor te elveszed a lendületét egy pultosnak? Hogy van pofád elvenni a többi ember felé az empátiáját az embernek? Értem én, hogy szar az életed, de nem kötelező ezért másra is ráaggatni a pesszimizmusodat! Konkrétan három perc alatt annyira le tudod lombozni az embert, hogy ő is felveszi a Te stílusod! Hogy van bátorságod bírálni vagy épp megszólni egy olyan embert, aki örömet és jóindulatot akar csempészi más emberek életébe? Ki a fenének képzeled magad!? Monoton, buta és megkeseredett vagy és ezeken felül nem tudod kezelni azt, ha valaki másképp viselkedni, mint Te. Szégyen! Tudod mennyi embertől vontad meg azt, ami megilleti őket, mint vásárló?! Fogalmad sincs.. honnan is tudnád mikor már arra sincs agyi kapacitásod, hogy visszamosolyog egy emberre? Ja és nem vagy egyedül ezzel a viselkedéssel. Az emberek 50%-a így tesz. Leromboljátok még azt is, ami zsigerből jön! Rohadtul dühítő! Fogalmad sincs, mennyi idő mire az ember újraépíti magát! Megalázol, provokálsz, lenézel, bunkó vagy és egy kelletlen idióta, aki nem tud azonosulni és nem is tudja befogadni más kedvességét!
 Remélem, olvasod, magadra ismersz és elgondolkozol! Mélyen magadba nézel és mérlegelsz! Egy „szia” vagy egy „kérem” már megváltoztatja az ember napját! A köszönöm szó pedig csodát tehet! A mosoly pedig ingyenes! Kezdjünk el fejlődni és ahelyett, hogy rombolunk, inkább próbáljuk befogadni azt a kevés pozitív dolgot és örülni neki. Embernek lenni menő dolog főleg egy jó eladó szemébe! Tényleg minden elfogultság nélkül írom, hogy egy jó eladó a napod fénypontja is lehet, ha jól kezeled és nyitott vagy rá!

Anya, aki soha nem volt anya!

  A történet valahol 1990-ben kezdődött. Ekkoriban már pár éve együtt élt egy pár. Mind a ketten viharos és rossz életet éltek. Egy napon a nő terhes lett. Nem érdekelte, nem akarta és nem szerette viszont apuka ragaszkodott a babához. Így anyuka semmivel nem törődve folytatta alkoholista életét terhesen, cigizve és nem figyelve a saját babája életével a párjával együtt. Többször veszélyeztette a magzat életét, aki mindezek ellenére élni akart, és egészségesen jött világra!
  1991-ben megszületett egy kislány. 4 kilóval és 58 centivel. Lehet legördült egy két könnycsepp az arcán az anyának, de ezt kétlem. Hazavitték a babát egy lelakott putris kertes házba. Se fűtés, se rendes étel… viszont alkohol és felhalmozott apró kölcsönök viszont voltak. Napi rutin volt, hogy a háztól 2 utcányira lévő kocsmába tértek be… persze a babával együtt. Nem viselték rendesen gondját. Ittas állapotban esténként volt, hogy az 1 éves babát az utcán felejtették, és rendőrök vitték haza! A baba 3 évet töltött egy putris, dohos, házban illetve a helyi kocsmában vagy éppen az utcán.  Akkoriban senki nem figyelt fel erre a dologra. Azonban volt valaki, aki igen! A kocsmát vezető pultos nő! Számára tragikusan végződött a férjével való gyermekvállalásuk. És kiderült, hogy nem lehet soha saját gyermekük. Mivel látták, hogy a baba 3 éve min is megy keresztül, és tisztában is voltak azzal, hogyha ez így megy tovább, akkor még egy ártatlan gyermek élete vész el! Ezért ők minden követ megmozgattak azért, hogy a gyermek hozzájuk kerülhessen. Keményen harcoltak, és mindent elkövettek, hogy egy apró emberi életet megmentsenek, és teljes legyen az életük azzal a pici apró és gyámoltalan gyerekkel. A gyerek 3 éves volt, mikor a saját ittas apja egy ismerősük kertjében felügyelet nélkül kint hagyta a kertben! A gyermek éhes volt, és látta, hogy a kint lakó rottweiler kutyának van egy darab száraz kenyere. A kislány meg akarta enni a kenyeret és el akarta venni a kutya tányérjából, amikor a kutya egy határozott harapással válaszolt a gyerek arcán. Természetesen lett orvosi következménye a történetnek, de sem rendőrség sem gyámhatóság nem tett semmit. A maradandó hegekről ne is beszéljünk. Az egyedüli ember, aki foglalkozott azzal az elesett csöppséggel az a pultos nő volt.
  Az eset után a nő úgy döntött, hogy drasztikusabb eszközökhöz folyamodik. Talált egy szervezetet, ami azonnal reagál és próbálták elvenni a gyermeket. Az incidensnél előkerült kés és pár jól célzott maflás is kiosztásra került. Mindez egy sarokban zokogó baba sírása mellett, akinek egy penészes dunyhapárna volt a takarója! Eddig anyuka részegen feküdt az ágyban és csendben végignézte, ahogy az első szülött gyermekét elviszik! A kislány jó helyre került! Volt saját szobája, meleg étel, szép ruhája, játékai, biztonság, nyugalom és szeretet. A pultos hölgy élete legszebb pillanata volt, mikor biztonságba tudta a gyereket! És tudta, hogy ott már senki nem bánthatja. Viszont nagyon nehéz dolga volt a kislánnyal. Nagyon hosszú időbe telt mire a gyerek a kapott étellel nem bújt el egy sarokba vagy szék alá! Ugyanis nem hitte el, hogy nem fogja elvenni tőle senki és nyugodtan megeheti az ételt. Évekbe telt, hogy a kislány mikor valami rosszat csinált, akkor ne üvöltve sírjon, hogy ne rúgják fel úgy a falra, mint a saját apja tette anno mikor még vele volt.
 Mit csinált eközben anyuka? Semmit… élte a megszokott alkoholista életét a párjával. A gyermek számára anya volt egy ideig, de soha nem volt anya. Sőt szavakat sem találok a nőre. Egy életre tönkretett egy ártatlan lelket. Komoly lelki traumákat és sebeket ejtett a saját gyerekén, de őt, ezt soha nem is érdekelte. Volt olyan mikor apuka részegen éjjel verte az új szülők kapuját és jelenetet csinált. Ahogy teltek az évek szerintem az anya el is felejtette, hogy valaha szült egy gyereket!
  A kislány szépen cseperedett és értette, hogy az „anyukája” milyen és, hogy elhagyta. Hogy feltudta-e valaha is dolgozni, azt, ami vele történt? NEM! És ezt onnan tudom, hogy ÉN vagyok az a kislány… aki már nem is annyira kislány. 30 éves. Elfogadni el tudta a történteket, de olyan mély sebeket hagyott benne, amit soha nem fogok feldolgozni. Felelőtlenül, meggondolatlanul gyereket vállalni… az összes ilyen anyát a pokol mélyére küldeném! Emberéletekkel és lelki fájdalmak tömkelegével „játszanak” az ilyen anyának nevezett szörnyetegek! Konkrét kérdéseim voltam 21 éves koromra. Meg szerettem volna mutatni mind a kettőnek, hogy ki is lettem, kiről is mondtak le, és még sorolhatnám mi mindent tudtam volna nekik mondani! Igenis kérdőre akartam vonni őket, hogy miért érdemeltem ezt? Miért dobtak csak ki úgy az életükből. Érdekelt volna az is, hogy van-e bármiféle bűntudatok emiatt. De soha nem láttam őket! És mire betöltöttem a 21. életévem, addigra anyuka és apuka is meghaltak. Megválaszoltan kérdések, düh, harag és bosszú maradt bennem. Lelki fájdalom!
  Természetesen van családom, hiszen a pultos hölgy és a párja lettek a szüleim. Ők voltak ott mikor eltört a lábam, mikor éjjel belázasodtam, ők voltak ott mikor bánatom volt, mikor szalagavatóm volt! Ők a szüleim! Hálás vagyok neki, hogy megmentették az életem, és úgy neveltek fel, mintha a saját gyerekük lettem volna. Az életemet adnám értük! Azt, hogy ki is a rokonod, sokszor nem a vér határozza meg!
  Viszont nem hagy nyugodni, hogy volt egy anya, aki soha nem volt anya. És ennek a nőnek soha nem mondhattam el a véleményemet! Nem nézhettem a szemébe és nem köphettem arcon. Nem okozhattam neki lelki fájdalmat. Olyat, amit őt nekem, ami az életem végéig el fog kísérni! Én 30 évesen nem tudok elmenni egy árva gyermek mellett sem! Annyira átérzem a helyzetüket és annyira tudom, mi jár a fejükbe. Rengeteg árvát lepünk meg a párommal, és rengetek gyerkőcnek és árvaháznak segítünk, nem csak anyagilag, hanem lelkileg is! Sok beszélgetéssel. Tudjátok nekik az is elég, ha valaki meghallgatja őket, és érzik, hogy fontosak valakinek! Ha az én történetem elolvasása után, akár csak egy ember is másként tekint egy árva kisgyerekre, és csak egy kedves szót vagy pár percet tud szánni egy ilyen gyerkőcre, akkor már megérte a történetemet leírni!
  Sajnálom, de nem tudom befejezni ezt az írásom. Lenne még mit mondani, de nem megy… talán majd egy következő írásban!

Nőnek lenni!

  Mikor már hányingered van mindentől és mindenkitől még saját magadtól is. Mikor már Te saját magad sem nézed magad nőnek csak egy bányarémnek. Mikor rájössz, hogy nincs minek és nincs kinek reggelente felkelni. Mikor megszűnsz nőnek lenni! Mi miatt tudsz erre a szintre eljutni? Magad miatt? Mások miatt? Nők vagy férfiak miatt?
  Én eljutottam erre a pontra. Mivel itthon már nem kaptam meg azt a női figyelmet, amit szerettem volna így szépen lassan leépítettem magam feltűnés nélkül. Mindig igényes voltam magamra. Tökéletes smink és igényes ruha szett. Aztán eltűnt az az ember, akinek, vagy akitől ragyogtam. És eltűntek a bókoló férfiak is! Az utcán csicsergő munkásemberek is. Teltek múltak a hónapok, és egyre jobban nem érdekelt. Mikor már kezded feleslegesnek érezni magad. Mikor megjön a felismerés, hogy senki nem látja benned a nőt, akkor már Te is elkezdesz kételkedni reggelente a tükör előtt. Senki nem bókol, senki nem fordul meg utánad az utcán. Otthon a párodtól imitt-amott kapsz egy kötelező „szép vagy” bóknak nevezett valamit, de közben látod az arcán, hogy ez már rohadtul nem szívből jön.
   Elindulsz szépen a domb oldalán lefelé. Reggel már nincs kedved 20-30 percet azzal tölteni, hogy szépen meg legyen csinálva a sminked, és az a tusvonal tökéletesen egyforma legyen. Sőt már a sötét karikákkal sincs kedved foglalkozni. Jó lesz az úgy is. A napi ruhaviseletről már ne is beszéljünk. Jó lesz a legkényelmesebb fekete sportnaci és egy kopott itthoni póló, amin az se baj, ha van egy két folt. Igazából úgy se mész sehova csak a kutyát viszed ki és takarítasz. A hajad meg teljesen mindegy hogy is áll! A már úgy sem dob semmit az otthoni szetten. A párodnak meg már tényleg mindegy, hiszen úgyse figyel rád! Ő elvan a saját dolgával. Nem is azon van a hangsúly, hogy másnak tetszel-e, hanem, hogy már saját magadnak sem akarsz tetszeni? Miért lesz egy nő igénytelen a megjelenésére? Tegnap igenis leültem és magamba néztem!
 Oké a párodnak már nem Te vagy a világ legszebb nője. Tudod, mit nem is érdekel. Sokkal inkább zavar az, hogy magamnak nem felek meg. Mint nő nem engedhetem meg magamnak, hogy le legyek lakva. Ha magamnak nem tetszek, akkor hogy is várjam el mástól, hogy tetszem neki. Ma kifejezetten rendbe csettintettem magam. De úgy hogy még én is ámultam reggel a tükör előtt. Természetesen a páromtól kaptam egy, ” jaj de csini valaki ma mondatot”. Látszódott rajta és hallatszott a hangján is a kötelező stílus. Meg sem hallottam. Délután elmentem a kutyával sétálni, és láss csodát előkerültek azok a bizonyos huncut és jóleső mosolyok sorozata. Sőt egy velem egykorú fiú még utánam is fordult a zebrán átkelve. Olyan jóleső magabiztosság öntött el! Jól éreztem magam. Nem szűntem meg még, mint nő.
  Rá kellett jönnöm, hogy hiányzott ez az érzés, és szükségem van rá! Ebből táplálkozok! Szóval, igenis ha van kedvem, ha nincs minden reggel kutya kötelességem dolgozni magamon, hogy nő maradhassak. Én is jobban érzem magam lelkileg is, fizikálisan is és még az embereknek is tetszem! Szerintem nem csak én járok ebben a cipőben. Ha nekem sikerült erőt venni magamon, akkor másnak is sikerülhet!

Ui.: Sok sikert lányok! Menni fog, mert pofon egyszerű csak napi 20 perc! ;)

Engedd el!

  Régen ez egy elég gyakori mondat volt tőlem és a barátnőmtől! Akkoriban a kereskedelemben dolgoztam. Elég sok érdekes és bolond ember megfordult előttem! Akkoriban úgy tudtam túlélni a nehéz napokat, ha a fárasztó emberek baromságait elengedem. Ha nem így tettem volna, biztos bele is hülyülök! Amikor mérges voltam vagy épp rossz volt a kedvem mindig ezt mondogattam magamnak. 
 Pár hónapja volt egy vitánk körülbelül a semmiről a párommal. És annyira mérges voltam és kétségbeeset, hogy lefeküdtem az ágyra és hangosan, magamból kikelve sírtam. Próbáltam magam nyugtatni a kis béna mondatommal, de nem hatott. Csak zokogtam és zokogtam. Elég sok időbe telt mire megnyugtattam, majd elkezdtem gondolkozni. Vajon mi az, ami elengedhető és mi az, ami nem.
   Hol kezdődik az a vékony határ az elengedhető és a nem elengedhető dolgok között. Mi az, amire elég, ha csak legyintek, hogy jól van nem is érdekel. Az egyik fülemen be a másik ki. És mi az, ami olyan mélyen megüt, hogy nem tudod elengedni. Ami olyan ütést mér, hogy rendesen le kell ülnöd és helyre kell rakni az agyad. Aztán rájöttem, hogy igazából nem is a helyzeten van a hangsúly vagy az adott dolog súlyán, hanem azon, hogy milyen élethelyzetben és lelkiállapotban vagy.
  Mikor minden szuper és minden flottul megy, akkor nem igazán érint meg egy-egy igazi nagyképű pénzes bunkó, aki azt hiszi 20 forint borravalóval már le is vehet a lábadról. Vagy egy nagyobb vita a pároddal. Nem érdekel, hogy a büdös zokni nem jutott el ma sem a szennyesig. Nem érdekel, hogy a pörkölt olyan sós lett, hogy kénytelen vagy krumplit főzni bele. Ha minden szuper, akkor majd megoldódik, és csak legyintesz. Akkor van benned egy olyan magabiztos, kellemes érzés. Azt érzed, hogy téged senki is semmi nem küldhet a padlóra. És ez így is van. Szeretem ezt az érzést. Olyankor tényleg annyira más a külvilág, az emberek, az ételek és minden. Érzed, ahogy sugárzod az erőt! Ilyenkor még menőn is hangzik, hogy „engedd el”!
   És mi van akkor, amikor nem mennek a dolgok olyan jól? Mikor nem érzed magad erősnek? Mikor feszült vagy és ingerült. Érzed, hogy bármikor bombaként robbanhatsz. Akkor van az, hogy hiába mondogatod, mert semmi értelme nem lesz. A legkisebb apróságon sem tudod magad túltenni. Nem tudsz nem tudomást venni az előtted álló ittas úriember gusztustalan bepróbálkozásán! Nem tudod azt mondani, hogy „jaj, hát ittas holnapra úgy sem fog rá emlékezni”! Segítek, rossz passzban nem engeded el, hanem elkezded leépíteni, de mikor ez sem sikerül akkor konkrétan segítesz neki távozni az ajtón. És mikor kimegy akkor még mindig nem vagy nyugodt. Órákkal később is feldúltan és ingerülten meséled el a barátnődnek, hogy a Pisti már megint egy idióta volt és több tüskét tolt le a torkán, mint amennyit kellett volna! Mire érkezik a mondat bársonyos és kuncogó hangon: - Engedd el! Mikor hazaérkezve látod, hogy az az egy darab lapostányér, amiről a párod tolta be az arcába a tegnapi rántott húst pürével ott hever az üres mosogató mellett 10 centire már megint! Mert arra nem képes, hogy a kicsi mancsával a koszos tányért ne a mosogató mellé tegye, hanem bele. És bumm, nem tudsz elmenni mellette szó nélkül! Habzó szájjal és anyósodat emlegetve nyomod az arcába az egész napos feszültséget, amit kaptál és nem tudtad elengedni mire hazaértél. Tényleg mikor fortyogsz, a dühtől akkor kevésnek tűnik az, hogy meglegyinted a kezed!
   Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha mindig olyan kitűnően mennének a dolgok, hogy csak úgy elengedjünk a negatív történéseket. És mennyivel unalmasabb is. Nem lennének viták, tényár törések, nem csaphatnánk be úgy az ajtót, hogy még a szomszéd Böbe néni ablaka is megremegjen tőle. Nem moroghatnék a párommal, hogy egy hatéves kisfiú is tudja használni a szennyes tartót, míg ő túl a negyvenen azt sem tudja, hogy néz ki! Tény és való jobb magabiztosan és jól lenni és könnyedén legyinteni, mint pocsékul a padlóval egy szinten, morcosan, dühösen és habzó szájjal fröcsögni.
 

Egy utolsó telefonbeszélgetés

 
Történetem 7 évvel ezelőtt kezdődött. Épp egy szoláriumban dolgoztam másodállásban pedig egy étteremben. Mit is mondhatnék már nagyon untam. Valahogy sok is volt, és terhelte a lelkem. Egy lakótelepen laktam és a lépcsőházunkkal szemben az üzletsoron nyílt egy éjjel-nappali kisbolt. Talán a harmadik napon éjjel gondoltam benézek valami édességért. Egy kedves bizalomgerjesztő fiatal pasi ült a pult másik oldalán. Kiválasztottam a kedvenc csokimat és barátságosan elkezdtünk beszélgetni. Kitértünk arra is, hogy nem talál eladót így kénytelen ott ülni éjjel-nappal. Én kapva kaptam az alkalmon és elmondtam neki, hogy mit és hol csinálok, de szeretnék lépni. A vendéglátás a véremben van. Megbeszéltük, hogy akkor mennyek be két nap múlva egy próbanapra. Nézzük meg, hogy a kereskedelemmel mi a helyzet. Nem volt benne tapasztalom, viszont tudom, hogy imádom az embereket. A hülyéket pedig még inkább szeretem.
 A próbanapunk nagyon jól telt. Mondta, hogy jellemezzem magam egy szóval. Kapásból azt jött ki a számon, hogy különc! A lényeg a lényeg, hogy felvett dolgozni! Hihetetlen boldog voltam. Pont akkor ért véget egy párkapcsolatom, megmenekültem két nyomasztó munkahelytől. Úgy gondoltam most tényleg hatalmas a boldogság. Ahogy teltek a hetek nagyon be is jöttem a munkába. Gyorsan tanultam így hamar üzletvezető lettem. Egyik nap csak annyit mondott nekem: „- Nem különc, hanem egyedi.”  Teltek tovább a hetek és akarva akaratlanul is elkezdtem bízni benne és ez kölcsönös volt. Soha senkinek nem bíztam meg. Benne valahogy automatikusan jött. Nagyon jóban lettünk. Barátok lettünk. Éjjel-nappali bolttulajdonos és az üzletvezető rengeteg időt tölt együtt, főleg ha még barátok is.
 Nagyon szorosan kötődtünk egymáshoz. Nem volt köztünk tabu téma. Azt mondta főni a kereskedelem a véremben van. Még soha nem látott ilyen remek eladót!  Eljutottunk arra, pontra, hogy nyissunk még egy éjjel-nappali boltot. Azt is én vezettem. Bármikor hívtuk egymást azonnal felvettük a másiknak a telefont. Ismerte a családom, én is az övét. Közben összejöttem egy sráccal. Ők is jóba lettek, mégis ott volt a barátomban a félsz. Nem értette meg mi ez a kötődés köztünk. Mondtam nyugodjon meg, hiszen a legjobb barátom. Soha fel sem merült bennünk, hogy valami is legyen köztünk! A barátommal 2,5 évet dolgoztunk. 2,5év után annyira fáradt voltam, hogy fel kellett ismernem, hogy megcsömörlöttem az emberektől. Így egy napon felmondtam. Nagy veszekedés lett belőle, de ez nálunk megszokott volt. Egy közös kávézás mindig békét hozott kettőnk közé. Ez akkor sem volt másképp. Megértette. Letöltöttem az felmondási időt és eljöttem onnan. Mindig mondogatta, hogy nélkülem az üzleteket nem tudja vinni. És más emberrel sem képes pótolni. Az eljövetelem után 3 nappal bezárta az üzletet. Megszakadt a szívem amúgy, mert minden egyes bútort ketten raktunk össze és tényleg nagyon jó emlékeim kapcsoltak hozzá. 2,5 évig ott éltem az életem. Az volt a minden. Fontosabb volt bárminél csak sajnos túlhajszoltam magam és besokalltam. Akkor már nem voltam olyan jó eladó.
A barátságunk ugyan úgy megmaradt. Naponta beszéltünk. Nyitott pesten egy pékséget, ami jól ment neki! Én pedig egy másik helyen dolgoztam. Miden vasárnap korán reggel jött és hozott nekem friss kakaós csigát. Még most is érzem a számban az ízét. Többször jöttek át hozzánk a családjával. A párommal is sokat beszélgettek és találkoztak. Szerették egymást még úgy is, hogy a párom félt attól, hogy mégis csak van köztünk titokban valami. 2017. december 2-án este csörgött a telefonom. Épp zárás előtt voltam és rengeteg vásárlóm volt. Felvettem a telefont és nyomott hangon kezdett el beszélgetni. Meg is hallgattam volna, de tényleg nem értem rá. Elkezdett mondani a problémáit. Mai napig pontosan emlékszem a szavaira.
- Annyira tele a tököm mindennel, az asszony csak baszogat és…
- Figyelj muci! Most tényleg nem érek, rá mert ezren vannak és 15 perc múlva zárok. Holnap otthon leszek, és délelőtt felhívlak
- Rendben. De vigyázz magadra. Tudd, hogy nagyon szeretlek téged. Ügyes legyél. Tudod nem különc, hanem egyedi.
- Rendben van főni holnap hívlak!
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. Tudod, hogy fontos vagy nekem!
- Ígérem és Te is nekem, hiszen a legjobb barátok vagyok! Jó éjszakát!
- Jó éjszakát Muki
Majd letettem a telefonom. Nem is értettem akkor miért mond nekem ilyen dolgokat. Soha nem szokott. De annyira el voltam merülve a munkámba, hogy nem is foglalkoztam vele. Úgy voltam vele majd holnap felhívom, és együtt kávézunk és csacsogunk majd a teraszomon.
 Másnap délelőtt csörgött a párom telefonja. A barátom ismerőse hívta, hogy éjfél után nem sokkal, saját kézzel elvette a saját életét. Teljesen ledöbbentem. Leforgott a tegnap esti beszélgetés. Nem akartam elhinni. Sírtam, üvöltöttem, és ami szembejött velem a lakásban az a földön landolt darabokba. Ő nem a szokásos beszélgetést akarta velem lefolytatni, hanem burkoltan elköszönt tőlem! A párom is sírt és közben próbált megnyugtatni. Elmeséltem neki, hogy tegnap este beszélgettünk telefonon és miket mondott nekem. Ekkor neki is leesett, hogy annyira fontos volt neki a barátságunk, hogy tőlem elbúcsúzott. Később kiderült, hogy aznap csak engem hívott fel, senki mással nem beszélt. Jött az önmarcangolás… miért nem hallgattam meg? Miért nem mondtam, hogy jöjjön oda és igyunk meg egy kávét. Ha nem ráztam volna le, akkor talán ez nem így történik. Napokig nem tudtam elaludni, mert, ahogy lecsuktam a szemem őt láttam magam előtt.
 Eljött a temetés. Még jobban összetörtem. Bárcsak meg tudtam volna menteni. Pontosan tudtam milyen családi gondokkal küzdött, tudom mennyire fáradt volt és tudom, hogy mennyire lelkis ember volt.
Most decemberben volt halálának évfordulójának 4 éve. Mindig kimegyek, hozzá vagy éppen itthon gyújtok gyertyát számára. Sokszor jelenik meg az álmaimban. Azóta sem találtam olyan „barátot” aki enyhítené a hiányát. Szerintem soha senki nem is fogja. Az akkori énem és szívem egy darabját eltemettem vele együtt.
 Nem láttam előtte jeleket. Nem vettem észre egy olyan intő jelent sem, ami arra utalhatott, hogy képes lenne hasonlóra. Bárcsak másképp tettem volna, bárcsak máshogy viselkedtem volna. Bárcsak én is elmondtam volna neki mennyire fontos személy az életemben! De nem mondtam. Remélem a közös éveink alatt éreztetni tudtam vele.
 Azért írtam ezt, mert jó pár hasonló történetet hallottam már. És tudom, hogy ilyenkor az, aki itt marad, az kőkemény önmarcangolásba kezd. 4 év távlatából még mindig hiányzik! De rájöttem, hogy ez annyira eldöntött dolog volt a fejében, hogy hiába mondok bármit is neki akkor sem tudtam volna megállítani, maximum késleltetni. De nála nagyon is tudatos volt. a felesége születésnapján végzett magával. Nem mondok semmi rosszat, de azt hiszem, magáért beszél.
 Hogyan lehet ezt a tragédiát megemészteni? Hosszú évek munkája. A temetőben sokszor beszélek hozzá. Itthon sokat nézegetem a képeit, mert hiányzik. Ez az ő döntése volt. Az ő élete. Mindenki a saját életének kovácsa. Nem vagyunk mi Istenek, hogy ítélkezzünk mások élete felett. Bele kell nyugodni. Csak a szépre, jóra és vicces közös dolgokra szabad emlékezni. Örökre a fülemben fog csengeni a hangja és a hatalmas nevetések a szemem előtt pedig az a hatalmas molyos, amivel mindig fogadott kávéval a kezében.
 Egy szó, mint száz. Ha egy barátod felhív, akkor hallgasd meg! Nem lehet semmi fontosabb annál, mint amit a legjobb barátod akar mondani. Lehet elbúcsúzni, akar, lehet, csak rossz passzban van, és ki akarja panaszkodni magát. Lehet, csak lelki támogatásra van szüksége! Soha nem tudhatod, mikor hallod utoljára a hangját vagy épp mikor tudsz mondani egy olyan, mondtat neki, amivel akár egy életet is megmenthetsz. Soha nem tudhatod mikor lesz az utolsó telefonbeszélgetés! L
Ha tehetném, visszacsinálnám! De ez lehetetlen, ezért én már ezzel együtt fogok élni.
Ha csak egy olyan ember is akad, akit a barátja felhív rossz passzban és az illető emlékszik a story-mra és ő meghallgatja a barátját és nem történik tragédia akkor már megérte leírnom a történetemet. Soha nem tudhatjuk mennyire fontos a mondanivalója számunkra. Lehet, nem várhat holnap reggelig.

1565 nap

Hogy emlékszem-e az első találkozásra? Persze! Ki n e emlékezne az első találkozásra. Most 1565 nappal később már más. Hogy mi is történt ennyi idő alatt? Felsorolni sem tudnám. De hogy is kezdődik? Hogy is van az a bizonyos holtodiglan?
 Kezdjük az elején, mikor megismerkedtek és jön az a bizonyos rózsaszín köd. Annyira szép, édes és kecsegtető, mindent elborít. Tiszta unikornis puki és lepke kaki… mindenki boldog és minden tökéletes. Néha már zavarba ejtően profin működik minden. Azt gondolod, na, most megvan az igazi! Mehetünk is az oltár elé azonnal! A nevét, a mosolyát, a nevetését és a szeretetét akarod birtokolni. Itt még imádod, hogy mikor elalszik akkor hallod, ahogy szuszog melletted. Imádod nézni, ahogy, álmodik. Minden reggel imádsz arra ébredni, hogy láthatod és tudod, hogy be fogja aranyozni a napod a szerelem! Imádnivaló ez az időszak, bár soha ne érne véget. Bárcsak örökké tarthatna, mint a pap előtt kimondott örökkön örökké! De hát elég hamar kezd tisztulni a vattacukorhoz hasonlítható rózsaszín fátyol.
 Telnek a hetek majd a hónapok és a színek kezdenek előtörni a rózsaszín alól. A kék még kicsit lilásan üt vissza, de már kezd kék lenni. Tisztulgat a kép, de még mindig a szerelemé a főszerep. Még mindig örömöt okoz az, hogy ott van melletted és még talán a pillangók is röpködnek, a gyomrodba mikor csak meghallod a hangját. Örülsz az üzeneteinek és emészt a bánat, ha nincs ott melletted. Hiányolod, és azt akarod, hogy mindig ott lógjon a seggedben. Még mindig édesen szuszog az ágy másik oldalán, amire örömmel hajtod álomra a fejed. Reggelente kipihenten és erőteljében ébredsz.  Erre az időszakra is azt mondod, hogy tökéletes!
 Aztán a kék, kék lesz. És a többi szín is megmutatja igazi árnyalatát végre. Hogy mikor történik ez? Igazából fogalmad sincs. Pár hónap és a rózsaszín köd, amit soha nem akartál elveszíteni, szépen lassan köddé válik. Mi lesz belőle? Gyönyörű és élénk színek. Örülsz ennek? Talán igen, talán nem. Embere válogatja. Ha valaki jól választott, akkor igen. Ha egy bunkó parasztot sikerült kifogni, akkor nem igazán. Maradjunk annál az opciónál, hogy sikerült nem egy balhés balféket választani. Az élénk színek között már néha elcsattan egy-egy nagyon vita esetleg egy nagyobb balhé is, és az is megeshet, hogy egy gyors és random pár napon szünet is befigyel. Ebben az időszakban már biztos megismerted az összes rossz tulajdonságát. Azt mondanád, hogy Te már ismered őt kívül és belül. Dehogy ismered, igazából fogalmad sincs, kivel élsz együtt. Akad egy két vita, amit a nyári zivatarhoz lehet hasonlítani, ahogy jött úgy megy is, de még dúl a szerelem. Nem zaklat fel és néha fel sem tűnik. Átlendülsz rajta, nincs semmi jelentősége, hiszen mindenki szokott vitatkozni, aki mást mond az meg hazudik! Úgy gondolod túl vagy a nehéz. Mindenki szépen kimutatta a foga fehérjét, megrajzoltad a határokat és kialakult a hierarchia is. Még mindig dominál a szívhangja. Még mindig édesen cseng a füledbe a hangja és még mindig kiráz a hideg, ha véletlenül végig simogatja a karod. Még megvannak azok a kis huncut kacsintások a vasárnapi családi ebédnél. Beletörődtél, hogy nincs köd és minden szépen kitisztult és még így is ott van valami a levegőben. Azért már nincs akkora öröm benned, amikor beterpeszkedik este az ágyba és a fél teste „véletlenül” átmászik a te térfeledre. Már nem bámulod az alvási módszerét és már az sem annyira izgat mit is álmodik. De még mindig imádod, hogy télen van kihez a takaró alatt odadugni a jéghideg lábfejed és felmelegíteni azt.
 A színek még mindig pompáznak. Szerelem hol van, hol nincs. Mint valami rossz Grimm mese. Hol volt, hol nem volt, ahol a kurta farkú malac… nincs malac, egy férfi van, aki a hűtőt túrja minden este és egyre gyakrabban beszólogat, hogy megint ez a kaja? Megtörtént az összeszokás és a megszokás fázisa. De jó is az. Itt kezdenek el idegesíteni a berögződött hülyeségei. Nem sikerül beletalálni a szennyes tartóba. Szanaszét vannak a dolgai. Halvány gőze nincs, hogy mit szeretne enni mikor, megkérdezed, de azt biztos, hogy este mikor hazaér az lesz a harmadik kérdése, hogy ez a kaja? Egy finnyás grimasszal megfűszerezve, amitől egyesen üvöltve tudnál nekiszaladni a falnak. Persze jobb esetben nem szaladsz sehova, csak kiosztod, hogy akkor legközelebb írásos kérdőívet fogsz vele kitölteni, hogy mit is szeretne lenyomni a torkán. Miután az esti rutin balhé megvolt és még nem tépted kis a saját hajad felét akkor jön a pihenés. Végre ketten vagytok és csend van. Nézzünk egy filmet témakör. Miután 15 perce megy a diskurzus, hogy mi is menjen az otthoni cinema city-be és a férfi befoglalta az ágy 3/4-ét, hirtelen csend. Alszik. Bizony elaludt. Se összebújás, se sex… és akkor feltűnik valami! Az, amire azt gondoltad nagy szerelmesen, hogy szuszogás és mennyire aranyos és mennyire imádtál rá elaludni az nem más, mint horkolás. Rendben eljött az idő és feltűnt, hogy horkol, de nem zavar. Sokkal jobban idegesít, hogy egyedül kell megnézned azt a filmet, amit nagy nehezen és harcok árán ő választott. Kicsit morogsz magadban és álomba mormolod magad. Reggel mikor kelsz már nincs meg az a nagy lendület. Minden megy a maga megszokott rutinjába. Kávé, cigi majd zuhany és mindenki indul a dolgára. Már nem kapsz annyi üzenetet. Már nincsenek szivecskés smiley-k. Ha kapsz tőle egy üzenet, akkor az tuti, hogy valami plusz feladat. Vagy épp valami munkával kapcsolatos dolog. Már te sem küldesz neki szerelmes üzeneteket, inkább bevásárló listát írsz vagy épp az otthoni teendőt ecsetelgeted neki. Talán imitt amott felbukkan egy-egy „szeretlek” vagy egy „vigyázz magadra” amiket komolyan is gondolsz, de már nem az újdonság hevében íród. Szereted, kötődsz hozzá, mert különben már nem lennél vele. Csak valami másabb lett. Bizony az a bizonyos rózsaszín köd. Ugye mennyire másabb az élet, ha rózsaszínben látod a világot! Így sem rossz csak le kellett lépned a földre és látni kellett a valóságot.
 Telnek, múlnak a hónapok és a színekkel történik valami. Mi a franc? Elkezdenek kikopni? Az a kék már nem annyira élénk kék! Az idő kezdi kiszívni az élénkséget az egészből. Kezd nagyon monoton lenni és néha már azon kapod magad, hogy unalmas is! Elkezd forogni az agyad. Elkezd még jobban idegesíteni az összes berögzült hülyesége. Már-már újra bemutatod egymásnak őt meg a szennyes tartót, a horkolásától már nem tudsz elaludni annyira hangos, de nem változik semmi. Egyre több a balhé és fogalmad sincs, most mi is történik. Majd egyszer eljutsz arra a Pontra, hogy kell ez nekem? Szükségem van nekem erre? És megszólal belül a szíved. Bizony még mindig szereted. Még mindig érte dobog. És igen megkoptak a dolgok. Monoton és uncsi lett, de a szerelem még ott van. Lehet, hogy nem mutatod ki mindennap minden percében, mint az elején, de ott van! Belegondolsz, milyen lenne nélküle…szürke!  Elmerülsz a színekben és próbálod felidézni a régi szép színeket. Visszagondolsz arra a gyönyörű rózsaszínre, és az utána következő élénk színekre. A szíved arra a pár percre felragyog. Legbelül tudod, hogy képtelenség azokat a színeket már visszahozni újra. Ráébredsz, hogy az idő múlásával mennyit is koptak a színek, de igazából neked így is tetszik! És igen hallgatsz, a szívedre inkább legyenek kopottak a színek, minthogy minden szürke legyen!
 Hát talán valahogy így lesz a holtodiglan! De természetesen mindenkinél olyan lesz az elkészült rajz amilyenre színezi. Én személy szerint szeretem a kis megkopott színeimet. Igen engem is idegesít az a sok monoton berögzült hülyeség. ÉS Én sem tudok aludni a horkolástól ezért vettem füldugót magamnak. 1565 nap! Nagyon sok, kopott is, de az enyém! És inkább legyen kopott, mint nélküle minden szürke! És azt hiszem ezzel mindent el is mondtam. Ha tényleg szeretsz valakit, akkor az idő bármennyire is kiszívja, a színeket attól még színes marad.

süti beállítások módosítása