Az életem pár hónapja fenekestől felfordult. Bár ha jobban belegondolok a probléma nem is most kezdődött viszont nemrég tetőzött.
  Kérdem én, mennyit tűrhetünk mi nők? Meddig gondolhatjuk, úgyhogy hogy az egész életünket feláldozhatjuk egy narcisztikus, alkoholista férfi mellett? Meddig lehet elmenni? Meddig izzadhatunk vért a gyógyuláshoz vezető úton? Egyáltalán van gyógyulás egy narcisztikus számára? Kigyógyulhat belőle? Ha igen akkor érdemes érte elvesztenünk a lelkünket? Érdemes elhagyni a saját boldogságunkat egy jobb élettárs reményében? Mennyire emészti fel a női lelket egy ilyen kapcsolat? Azokat a kérdéseket, amik bennem is lezajlottak a hosszú hónapok és évek alatt estig sorolhatnám.
  Én a saját tapasztalatomat tudom elmondani! Egyértelmű válaszom is van most már a kérdésekre. NEM!! TILOS! Teljes mértékben és egyértelműen ki kell jelentenem, hogy egy ilyen ember mellet mi nők nem leszünk soha többé nők. De még csak árnyékai sem leszünk egy normális életre képes lénynek. Észrevétlenül és sunyi módon az agyunk és a lelkünk elkezdi emészteni a gondolatainkat, érzelmeinket, testünket és erőnket. Sokszor évekig is csináljuk úgy, hogy fel sem tűnik. Nem tudjuk megmagyarázni a történteket, hisz mi magunk sem tudjuk felfogni mi is történik körülöttünk. Rengeteg rossz dologra gondoljuk azt, hogy ez normális! Ha valaki sokáig él benne akkor neki ez teljesen természetes lesz. Na de ez nem normális pláne nem természetes! Hogy is lenne az, hogy valaki a tudatán kívül olyan szinten manipulál, hogy elveszítjük az élethez az egyetlen létfontosságú dolgot ,ami nélkül nem élet az élet….a boldogságunkat.
  Mi nők képesek vagyunk egy nagyon furcsa dologra. Egy kis szeretet reményében lemondani bármiről. Mi magunk vagyunk a feláldozhatók! Rengeteg álmatlan éjszaka, telesírt párna, könnyes szem a munkahelyen, szájat eltakaró néma összeroppanást tükröző bőgés. Visszagondolni is szörnyű ezekre a dolgokra. De ezt is meg kellett élni ahhoz, hogy eljöjjön a pillanat, amikor  jött a felismerés, hogy igenis én vagyok a legfontosabb a saját életemben. Nem engedem magam feláldozni. Mindenki a saját életéért felelős! Felnőtt érett ember vagyok, aki azért él és létezik, hogy boldog legyen! Nem azért, hogy egy beteg ember elvegyen tőle mindent! Nem adhattam tovább oda mindenem, mert már nem volt miből adni. Meg kellett hozni egy óriási döntést! Mi a fontosabb az én életem és boldogságom vagy egy abnormális életet élő felnőtt férfi élete. Nagyon sok idő és munka volt mire nyugodtan kimondhattam, hogy igenis én vagyok a fontos!
  A papa mindig azt mondta, hogy a férfi a nő életében egy hátizsák, amit az életünk során cipelünk…..mászunk fel a céljaink dobjára, és ha az a bizonyos zsák méterről méterre nehezebb akkor azt a zsákot le kell rakni és menni tovább. Az én zsákom már bitang nehéz volt. Teljesen lemerültem, sokszor meg kellett állnom az utamon miatta és még annál többször vissza is húzott! Egy idő után tényleg arra billent a mérleg nyelve, hogy rakjuk le és dobjuk a szakadék aljára azt a rohadt nehéz utazótáskát mert konkrétan tényleg ott a helye. Hogy kivel és mivel fog kuksolni a sötét és hideg szakadék alján az már nem érdekel. Hogy az idő vasfoga mennyire fogja még jobban tönkre tenni? Kitudja. Az is lehet, hogy lesz egy újabb idióta utazó, aki lelkesen fogja felvenni és cipelni azt a zsákot. Egészségére! Nem a lottó ötöst fogja megütni abban én már biztos, vagyok.
  Kívánhatok-e rosszat annak az embernek, aki éveket vett el az életemből? Aki gondolkodás nélkül szépen fokozatosan vette el az álmaimat és dobta szemétbe őket? Aki gusztustalan és önző módon elvette a szeretetemet és semmibe vette a tetteimet. Igen kívánhatok, de nem teszem. Én voltam a hibás. Én szerettem, én bíztam benne, én ápoltam, én voltam a naiv és én maradtam benne saját döntésemre vagy inkább gyengeségemre ebben a kapcsolatban. Nem okolhatom mindenért őt! A lelki sebeim és a fizikai bántalmazások miatt okolhatom, de még ezeknél sem 100%-ig! Mint már írtam egy előző bejegyzésemben, egy kapcsolatban a jóért és a rosszért is két ember felelős!
 És hogy hogyan sikerült elmozdulni ebből és a hátam mögött hagyni ezt az egészet?! Úgy hogy vettem egy mély levegőt egy madárcsicsergős reggelen a tükör előtt sírva fakadtam, hogy utálom azt a személyt, aki a tükörből néz vissza rám! Elhatároztam, hogy újra a régi fényemben szeretnék tündökölni! Hosszú hónapokig dolgoztam az agyamon és a lelkemen, hogy visszaépítsem a tudatom és vissza rakjam magamat arra a polcra ahova való vagyok! Sikerült. És láss csodát egy hónap nem telt el és „belebotlottam” egy olyan férfiba, akiről álmodni sem mertem egy hozzám hasonló nő. Nekem konkrétan a másik felem lett! Egy olyan ember, aki kedves, aranyos, szerethető, szerető, figyelmes, figyelemre éhes, gondoskodó……és sorolhatnám. Egy ritmusra mozgunk és gondolkozunk. Igaz, hogy csak pár hete lépett az életembe, de olyan mintha nagyon régóta ismerném. Még „ismerkedünk” egymással, de ha már most ilyen jó az összhang, akkor milyen lesz az idő múlásával?! Nem mondom azt, hogy olyan könnyű és fenékig tejfel. Sokévnyi együttélést, megszokást, aggódást, lelki és fizikális sebet hagytam hátra. Mondhatni, hogy szegény egy lelki roncsot kapott, aki még kűzd azzal a rohadt hátizsákkal mivel az nem viseli jól, hogy ledobtam a szakadékba. Tudom, hogy még pár hétbe beletelik, mire a hátizsák szépen elnémul és hozzászokik a sötét és rideg szakadékhoz. Még én sem találom a helyem. Teljesen más környezet, új lakás, ahol nehezen megy az, hogy otthon érezzem magam. Még nem érzem és találom a helyem benne. Rengeteg álmatlan éjszakám van még. Néha álmaiban még mindig a hátizsákot cipelem! Néha megrezzen a szemem és a testem egy hirtelen mozdulatától. Talán ő észre sem veszi. De látom rajta, hogy neki is szoknia kell engem. Hirtelen lettünk egymás életében. Örültünk a szerelmünknek! Teljesen új és váratlan szituáció. De nagyon-nagyon élvezzük. Szeretjük szeretni a másikat és ennél szerintem nincs is fontosabb. Mind a ketten egymást vártuk évek óta az életünkbe.
  Az hogy felfordult az életem és teljesen kicsúszott a talpam alól a talaj…..nem baj én innen is fel fogok állni. Ha már kiszabadítottam magam egy narcisztikus kezei közül, akkor az, hogy per pillanat van 7 táskányi cuccom, van egy kutyám és pont most nincs egy deka munkám sem….viszont van egy ember, akit szerethetek és ő is éhezik a szeretetemre, tisztel és becsül….ennél jobb dolgot nem tudok mondani!
  Hogy miért is írtam le ezt? Azért, hogy aki hasonló elnyomott és kiszolgáltatott életben él mint amiben én is éltem….igen Te ott aki most olvasod a soraimat és magadra ismertél az írásom elején és a könnyeiddel küszködtél…na neked akarok erőt adni! Fontos a boldogságod. Sőt az a legfontosabb! Nehéz lesz felépíteni magad? IGEN! Nehéz lesz nemet mondani? IGEN! Nehéz lesz kilépni és lerakni a hátizsákot? IGEN! Megéri csupasz seggel elindulni a világban? IGEN! Nehéz lesz hozzászokni, hogy újra boldog leszel? IGEN! Megéri kockáztatni és idegeskedni? IGEN! Akarj változtatni és változtass, mert a boldogságodnál semmi nem lehet fontosabb az életben! Teljesen mindegy milyen idős vagy! Mindegy hogy anyuka vagy vagy feleség vagy! Jogod van a boldogsághoz és neked ezt kell előtérbe helyezned. Önzőnek kell lenned és csak a magad jólétére kell gondolnod. Nem szabad feladnod! Tarts még ki egy kicsit…. nagy meló lesz, de utána eléred azt a szintet lelkileg és agyilag is, hogy a világot meg tudnád váltani! És meg is fogod, tudod, hiszen végre újra szabad leszel! És ezt senki nem veheti el többet ezek után!